Az utóbbi napokban heves vita bontakozott ki a kötelező házi olvasmányokról az egyik közösségi oldalon. A vitaindító egyszerű kérdést tett fel. Az egyik, hogy melyik kötelező olvasmány okozta a legtöbb szenvedést, illetve a másik, hogy a diákok és a szüleik szerint ki lehetne-e venni azokat a tantervből. A kérdés azonban hamar kommentháborúvá fajult. A hozzászólók egy része szenvedélyesen védte a klasszikus műveket, és megkísérelte elmagyarázni, hogy miért is lényegesek a házi olvasmányok, a túlnyomó többség viszont, az előző hozzászólókat lehurrogva, kinevetve, szinte egy emberként követelte a „felesleges” könyvek száműzését az iskolai listákról.
A legmegdöbbentőbb számomra mégsem a vita hevessége volt, hanem az, hogy sokan olyan műveket támadtak, amelyeket annak idején én magam kifejezetten élvezettel olvastam. A hozzászólásokban sorra kerültek célkeresztbe Jókai Mór regényei, köztük A kőszívű ember fiai és Az arany ember, de sokan az Egri csillagokat vagy Arany János Toldiját is felesleges tehernek nevezték. Különösen szíven ütött, amikor valaki ifjúságom egyik legkedvesebb könyvét, Fekete István Tüskevárát is a diákok „rémálmai” közé sorolta.
Persze nem állítom, hogy minden kötelező olvasmányt könnyű végigolvasni. Nekem is akadt olyan könyv, amelynek alig vártam, hogy a végére jussak, és bíztam abban, hogy nem engemet szólít fel a magyartanárom, hogy értekezzek a műről, de utólag visszagondolva még ezek az olvasmányok is hozzátettek valamit ahhoz, ahogyan a világról gondolkodom. Nemcsak történeteket adtak, hanem nyelvet, gondolatokat, történelmi és kulturális hátteret is.
A kötelező olvasmányokról szóló vita persze nem új jelenség. Tanárok, szülők és diákok évtizedek óta vitatkoznak arról, mennyire indokolt, hogy egy-egy könyv kötelező legyen. A kérdés különösen a digitális korszakban vált élessé. Ma, amikor a figyelmünket folyamatosan rövid videók, közösségi oldalak és online platformok ostromolják, egy több száz oldalas regény elolvasása sokak számára szinte elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnik.
Nem véletlen, hogy a diákok jelentős része különféle kerülőutakat keres. Az interneten néhány kattintással elérhetők a tartalmi kivonatok, a YouTube-on videókban magyarázzák el a cselekményt, filmadaptációk pótolják az olvasást, a Wikipédia pedig gyors háttér-információkat kínál. Újabban pedig a mesterséges intelligenciát kérdezik meg, miről is szól egy-egy a könyv.
Csakhogy ezzel együtt elvész az olvasás valódi élménye. Az a sajátos folyamat, amikor az ember oldalról oldalra haladva merül bele egy történetbe, amikor a szereplők lassan válnak ismerőssé, amikor a cselekmény nem három perc alatt, hanem órák alatt épül fel az olvasó fejében. Az irodalom lényege ugyanis nem csupán a cselekmény. Hanem az út, amelyen az olvasó végigmegy.
Éppen ezért az olvasásnak ma talán nagyobb a tétje, mint valaha. A hosszabb szövegek követése türelemre, koncentrációra és gondolkodásra tanít, gazdagítja a nyelvi kifejezőkészséget, árnyaltabbá teszi a gondolkodást, és olyan történetélményt ad, amelyet egy rövid videó aligha tud visszaadni. A klasszikus művek pedig nem véletlenül maradtak velünk generációkon át, ugyanis ezek a történetek és szereplőik közös kulturális emlékezetünk részei.
Talán ezért is érdemes másként feltenni a kérdést. Mert nem az a valódi dilemma, hogy szükség van-e kötelező olvasmányokra. Inkább az, hogyan lehetne közelebb hozni őket a mai diákokhoz.
Talán rugalmasabb olvasmánylistára lenne szükség. Talán több kortárs műre. Talán arra, hogy a klasszikusokat ne puszta „leadandó feladatként” hanem beszélgetések, viták és közös gondolkodás kiindulópontjaként kezeljük.
Mert ha az olvasás csak kötelezettség marad, könnyen teher lesz belőle. Amennyiben viszont élménnyé válik, akkor egy egész életre szóló kaput nyithat ki. És ezt a kaput talán kár lenne végleg bezárni.
