A kihívás illúziója

A kihívás szó elhasználódott. Mindenre ráaggatjuk, ami kicsit is kényelmetlen – még akkor is, ha közben tökéletesen tudjuk, hogyan kell túlélni.

KÖZHELY: MINDEN NAP TELE VAN KIHÍVÁSOKKAL

Én nem így gondolom. Na, nem azért, mert én olyan fantasztikus vagyok, hogy számomra semmi sem kihívás, de gondoljunk csak bele, miután az ember – ez esetben én – már 16 éve valamilyen formában iskolába jár, egy-egy nehezebb ellenőrző vagy vizsga mennyire számít kihívásnak? Tényleg formálja a személyiségünket, identitásunkat, vagy csak megerősít bennünk valamit, amit már amúgy is tudtunk magunkról? Konfortzónán belül van-e, vagy valami egészen más, aminek következtében tényleg fejlődik énképünk?

KOMFORTZÓNA = KONTROLL ÉS ISMERT SZABÁLYOK

Óh, mennyire jó itt maradni, olyan „kihívásokkal” küzdeni, amelyekben már „jók vagyunk”! Hiszen itt tudjuk, kik vagyunk, s bár nehezünkre esik, de attól még tudjuk, mit kell csinálni ahhoz, hogy elérjük a kívánt cél. Ilyen egy beadandó határideje, az, ha ezer feladatunk van egy nap és mindent meg kéne csinálni, de a maximalista munkamániás is ilyen, aki munkájával valójában csak azt erősíti, ami amúgy is identitásának része volt.

MI A RECEPT?

Az igazi kihívás megoldására nem tudjuk a receptet, hanem majd megtanuljuk! Mindig azt mondom, ha 18 éves koromtól számolom, akkor még csak 6 éves vagyok felnőttként. Mit tud alapvetően egy ekkora „gyerek” a világról, amiben él? Nem sokat, igaz? Mit tudhat tehát egy fiatal felnőtt a felnőttek világáról, amikor mindössze 6 éve tapasztalja azt? Sőt, kevesebbet, hiszen dolgozni csak egy éve kezdett el. Először nagyon rosszul csinálta, aztán már kevésbe, végül csak felnőtt valamennyire a feladathoz, és már ezt a szöveget írja. De ahhoz, hogy ez a szöveg végül megszülessen, az írástudatlan 6 éves újságírókezdeménynek először meg kell tanulnia írni, aztán barátkozni, vállalni a felelősséget hibáiért, kiállni magáért a munkahelyen, bízni saját tudásában és józan eszében, de legfőképpen, nagyon komolyan venni azt, amit csinál. Csak tanult és tanult, fejlődőtt egészen odáig a jelleme, hallgatott felnőtt értelmiségi kollégáira, míg végül a barátai meg nem jegyezték neki: megváltozott. És tényleg! Más lett. Már nem a bulizás, a barátok a mindene, munkájára koncentrál, pénzét tanulgatja beosztani, lakásokat nézeget, függetlenséget akar.
 

ÖNMGAUNKAT KELL ÚJRAÉRTELMEZNI

Nem a probléma intenzitása a kulcs ebben a kérdésben, inkább az, mennyire kell változtatni azon, akik vagyunk, voltunk eddig. Ez önismeretet, az abszolút bizonytalanság eltűrését és alázatot követel – az igazi kihívás tehát nem látványos, belül zajlik.

Ezekre felkészülni sajnos nem lehet, az élet ugyanis szúrópróbaszerűen „adja” őket, tőlünk teljesen új válaszreakciót várva. Gyakran ellenállást, félelmet, kényelmetlenséget érzünk vele kapcsolatban – épp ez mutatja, hogy túlmutat a megszokott eszköztárunkon. Minél nagyobb a szorongás, annál nagyobb a fejlődési lehetőség – megjegyzem fejlődni nem csak sikerélménnyel lehet, sőt, semmi nem formál jobban, mint egy jó nagy pofára esés.

NEHÉZSÉG ≠ KIHÍVÁS

Tegyünk tehát különbséget nehézség és kihívás között, abban bízva, talán nem csépelődik tovább a kifejezés. A nehézség egy olyan akadály, amelynek leküzdésére minden megvan bennünk, csak úgymond „meg kell erőltetnünk magunkat” hozzá. A kihívás azonban önmagunk újonnani feltatálását, kiegészítését, formálását követeli meg tőlünk – ilyenkor kell igazán az embernek önmagába néznie.

A valódi kihívások tehát nem kérdeznek, nem illeszkednek a napirendbe, nem kímélnek. Csak jönnek – és ha hagyjuk, átírják bennünk azt, amit addig biztosnak hittünk magunkról. Ezekből születik meg az a változatunk, aki egykor majd visszanéz, és azt mondja: ott lettem kicsit jobban önmagam.