2024. június 16., vasárnap

„Küzdj és bízva bízzál!”

A pályaválasztás örömei és kínjai

Hihetetlen érzés reményteli, csillogó szempárok között állni, és hallgatni a fiatalok határozott terveit, bizonytalan kérdéseit, érdeklődő vágyait. Jóleső feszültség lengi be a levegőt a pályaválasztási lehetőségek bemutatóin, az iskolák nyílt napjain és az egyre közkedveltebb oktatási vásárokon is. Egyszerűen magával ragadja ilyenkor az embert a végzősök nyüzsgése, érdeklődő kutatása. Peregnek az iskolákat bemutató standok között, ahol az idősebbek büszkén osztják meg tapasztalataikat az újoncokkal. Akik hol boldogan megnyugszanak, hol pedig aggódva elbizonytalanodnak. Hisz a jövőjüket vázolják fel ilyenkor.

A mai napig fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor a lányom meghozta élete első meghatározó döntését. Hetedikes volt: akkoriban kezdtek pályaválasztási napokat szervezni az oktatási intézmények. Együtt látogattunk el Emőkével a temerini Kókai Imre Általános Iskolában megrendezett bemutatóra. Úgy gondoltuk, annak ellenére is megismerjük a teljes kínálatot, hogy a lányom végig kitartott a gyerekkori vágya mellett, mi szerint állatorvos lesz. A tantermeket járva gyűjtöttük az ismertetőket, szórólapokat, élveztük a kirakodóvásáros hangulatot. Elértünk a mezőgazdasági iskolák bemutatójához is. A terembe lépve a lányom szemei kitárultak, ragyogó kíváncsiság árasztotta el arcát. A rá jellemző visszafogottság egy pillanat alatt eltűnt: mindent megnézett, megfogott, kérdezett, kutatott. Ebben a közegben rám már nem volt szükség, így a sarokból figyeltem Emőke elragadottságát. Egy óra elteltével hagytuk el csak a termet. A küszöböt átlépve Emőke megállított.

– Anya, ezt akarom. Topolyára megyek. Lehet? – szegezte nekem reményteli tekintettel a lányom. A pillanatra emlékezve a mai napig könnybe szökik a szemem.

– Topolya, vagy Futak? – kértem tőle megerősítést. Meg is kaptam azonnal, így visszatértem a terembe, hogy megérdeklődjem az utazási és ott-tartózkodási feltételeket.

Otthon aztán még napokig tárgyaltunk a bemutatkozásokról, hetekig beszélgettünk a két szakiskola lehetőségeiről és hónapokig érdeklődtünk a feltételekről. A futaki mezőgazdasági iskola mellett érvelt a közelsége, illetve számunkra a szerb nyelvű oktatás is pozitívumnak számított. Emőke ugyanis már akkor határozottan állította, hogy idehaza szeretne érvényesülni. Sokan azt állították azonban, hogy a szerb tannyelvű állategészségügyi technikus szakra csak kitűnő bizonyítvánnyal lehet bejutni. Így Emőke visszakanyarodott az első benyomásához, és a topolyai önállósodás mellett döntött: ez az iskola került hát első helyre a kisérettségi előtt átadott kívánságlistán. A felmérő kiválóan sikerült, így a futaki iskola állategészségügyi technikusi szakán is nyolcadikként indult volna Emőke. A topolyai iskola négyéves szakára harmadikként került be.

Az ígéretek ellenére azonban abban az évben mégsem nyílt meg a diákotthon, így kénytelenek voltunk lakást keresni a lánynak. Az osztályfőnöktől kapott telefonszámokat sorjázva hatalmas gombócokat nyeltem: kiderült, hogy Topolyán drágábbak a diáklakások, mint Újvidéken. A párom hangot is adott keserűségünknek, mi szerint a bérbe adók visszaélnek a helyzettel. Végül sikerült elfoglalni az utolsó szabad helyet egy olyan házban, ahol öt diák osztozhatott a bérleti díjon. Így rezsiköltségekkel együtt annyit fizettünk havonta, amennyit máshol minimálisan kértek csupán az ott-tartózkodásért. Emellett persze biztosítani kellett az étkezés és az utazás költségeit is. Az sem volt a legjobb, hogy a házibácsink ritkán nézett rá az ifjú lakókra. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a következő tanévtől csak megnyílik a kollégium. Harcoltunk is azért, hogy a tervezett szeptemberi nyitás helyett bár októbertől beköltözhessenek a diákok...

Ettől kezdve azonban viszonylag nyugodt és szép korszak következett Emőke életében. Mi pedig összeszorítottuk a fogunkat, és fizettük a legmagasabb árkategóriájú diákotthoni ellátását. Nagy segítség lett volna az ösztöndíj, amire a tanulmányi eredményei alapján Emőke esélyes is volt. Topolyán tanuló temerini diákként azonban mindkét önkormányzat támogatási köréből kiesett, így a temerini önkormányzat által biztosított útiköltségtérítés előnyeit tapasztaltuk csak meg. Emlegettem is sokszor, hogy annak idején a mi nemzedékünk kiemelkedő diákjai már középiskolásként is megtapasztalhatták az ösztöndíj előnyeit. Manapság viszont valamiért hiányoznak a jól működő diáksegélyező egyesületek, amelyek annak idején az állami támogatások mellett a magánszféra lehetőségeit is kihasználták arra, hogy helyi és regionális szinten hozzájáruljanak a magyar gyerekek továbbtanulásához. Mindent egybevéve azonban ma már hálával gondolunk vissza az iskolára, melyben hihetetlenül elhivatott és lelkiismeretes pedagógusok dolgoznak: a szakmai hozzáállásuknak köszönhetően mára Vajdaság egyik legkeresettebb szakiskolájának számít a topolyai mezőgazdasági iskola. A szakmai elismerést mi is megerősíthetjük négy év tapasztalattal.

A korszak ugyanis idén lezárul: végzősként újra választás elé került Emőke. Az év elején még bizonytalanul emlegette a továbbtanulást. A beszélgetéseink alatt viszont gyorsan kiderült, hogy mindenképp hazai egyetemre menne. Az első év buktatói hírén arra a következtetésre jutottunk, hogy a legcélszerűbb szerb nyelven felvételiznie. Ennek az ára viszont az volt, hogy meg kellett erősíteni az igencsak megkopott nyelvtudását, illetve el kellett sajátítania a szerb szakszavakat. Előbb kémiából kért segítséget, majd biológiából is igényelte a magánórákat. Nagy tervekkel vágott neki a leányzó: felvételizni kívánt a belgrádi és az újvidéki állatorvosi karon is. Az elán év elején tört meg, amikor rájött, hogy a szaporodó iskolai kötelességek és az érettségire való felkészülés mellett nehezen halad a felvételi felkészüléssel. Az elkeseredéséből az a beszélgetésünk rázta fel, amelyen leszögeztük: a fizetett magánórák sem kötelezik arra, hogy görcsösen ragaszkodjon a sikerhez. Felvázoltuk a családi lehetőségeinket is, melyek nem igazán engedik meg egy belgrádi lakás bérleti díjának fedezését, de a fővárosi élet költségei is meghaladják a pénztárcánk korlátait. Az addig kimondatlan tények közlése mintha felszabadította volna Emőkét: elhatároztuk, hogy a sikeres évzárás és érettségi mellett az Újvidéki Egyetem állatorvosi szakára összpontosít. A Mezőgazdasági Kar felkészítő órákat is tart, így a leányzó már többször is beülhetett az amfiteátrum padjaiba. Először képet is küldött, üzenettel: „Ez csodás, anya!”
A varázslat tehát másodszor is megtörtént. Bár sajnáltuk, hogy a Magyar Nemzeti Tanács által biztosított felsőoktatási felvételi-felkészítők rendszerint egybeestek az egyetemen szervezett órákkal, de így lehetősége volt Emőkének részt venni a kar rendelőiben és laboratóriumában megtartott nyílt napon is. Amelyről épp oly lelkesen tért haza, mint annak idején az általános iskola pályaválasztási napjáról.

Jelenleg úgy tűnik, hogy határozottan tart a célja felé. Sikeres évzárást követően jó eredményű érettségiben bízunk, és reménykedünk az egyetemi felvételben is. Amennyiben pedig a tervek szerint alakulnak a dolgok, akkor talán a rendszer is elismeri már az eredményeit, és végre a lányom is megtapasztalhatja, mit jelent ösztöndíjasnak lenni. De bárhogy is alakul, mi mellette állunk: ismerjük értékeit, ragaszkodását a vajdasági életvitelhez. Kitartásának a megbecsülés az ára. Ez a legkevesebb, amit azok a diákok érdemelnek, akik a küzdelmet választják.
 

Nyitókép: Pixabay