Az elmúlt hónapokban sajnos arra kényszerültem, hogy belülről is megismerjem a szerbiai egészségügyi rendszer működését. És még mielőtt bárki is azért olvasná tovább a gondolataimat, mert azt hiszi, hogy a gyengeségeket és szervezetlenséget támasztják alá, mindezt meg kell cáfolnom. Valójában napi szinten kedvességet, megértést és jóakaratot tapasztaltam, és nagyon kevés olyan nővérrel vagy ápolóval hozott össze a sors, aki ennek ellenkezőjét képviselte. Megjártam jópár szakorvost is, és egyszer sem éreztem a figyelem hiányát. A személyzet pedig emberséges és őszinte hozzáállást tanúsított irántam, és a rendszer sem kényszerített sok hónapos várakozásra. Ha pedig párszor sorokat kellett kivárnom, annak valódi okait is felfedték előttem. Hozzáteszem: érthető okokat.
A folyamatos orvoshoz járás azonban önmagában is teher, főként olyan személynek, aki nem csak, hogy nem igényli ezt a fajta figyelmet, hanem sokszor saját kárára el is odázza a szükséges látogatást. Így a pozitív véleményem ellenére is többször kaptam magam azon, hogy ismerős arcokat keresek a nővérek és ápolók között annak érdekében, hogy felgyorsítsam a várakozást. Egy ilyen pillanatban vetődött fel bennem az a kérdés is, hogy vajon miért nem futok rá egy korombelire sem az egészségügyi munkások között. Egyfelől nagy tudású, ám megfáradt, idős orvosokkal és nővérekkel találkoztam, másfelől viszont az általam tisztelt fiatalos lendület párosult a tapasztalatlan ifjú évekkel. A „világot mozgató” negyvenesekkel azonban egyáltalán nem találkoztam.
A jellemzés egyébként nem saját szülemény. Emlékszem arra a fiatalkori vitámra, amit egy szép vasárnapi délután folytattam édesapámmal. Épp az ifjúkori vehemenciámat és világváltásos törekvéseimet igyekezte megzabolázni. Természetesen érvekkel, ahogyan általában szokta is. A vitaindító a nyugdíjba vonulás korhatárának kitolása volt, amit abban az időben kezdtek el feltornázni az illetékesek. Ennek apropóján mélyebben is „áttekintettük” azt, hogyan is működik az állami nyugdíjrendszer, mit miből finanszíroznak a közös büdzsén belül, és miért kényszerül a mindenkori vezetés ilyen döntésre. Mindennek ellenére végsőkig védtem az álláspontomat, mi szerint sokkal többet nyerne az ország azzal, ha a fiatalok is esélyt kapnának az állásinterjúkon, és így a megfáradt idősek is élvezhetnék a megérdemelt nyugdíjas éveket. Édesapám továbbszőtte az ifjak teljesítőképességét előnybe helyező ideológiámat: mi lenne, ha a harmincévesek vezetnék a világot? Tele életerővel, tenni akarással és nagy munkabíró-képességgel vágnának bele a sorozatos változtatásokba, amelyek tapasztalat híján sorra buknának meg. A legtöbb döntés ugyanis a jó szándék ellenére sem hozna eredményeket, ugyanis az évtizedekig, vagy akár évszázadokig időt álló rendszerek okkal maradtak fenn és éltek túl nemzedékeket. Az ifjakból hiányzik az a távolságtartás, aminek révén áttekinthetővé válna számukra ezen rendszerek működése. És nem azért, mert nem képesek rá. Az ok csupán az, hogy nem éltek és tapasztaltak még eleget ahhoz, hogy deduktív és induktív szinten is a rendszerek mögé lássanak – magyarázta édesapám. Majd átbillent a ló másik oldalára: a hatvan felé közeledve az ember már rendelkezik ezzel a bölcsességgel, és azt is tudja, mivel lehetne újítani, fejleszteni a működő rendszereket. Ám ekkorra már sem ereje, sem kitartása nincs ahhoz, hogy véghez is vigye azokat a változtatásokat, amelyek időtállóan beépülnének a hagyományos rendszerekbe. A leghatékonyabb, amikor a világot a negyvenesek mozgatják – állította édesapám, és természetesen magyarázattal is szolgált a kijelentésére. Szerinte ugyanis ez az a korosztály, amely már rendelkezik azzal a tapasztalattal, hogy becsülje a hatvanasok bölcsességét, ugyanakkor érez magában még annyi tenni akarást, hogy felkarolja a fiatalokat, és életerejükkel hosszú távú fejlesztéseket valósítson meg. Így teljes a mókuskerék: bármely elemének a gyengülése súlyosan megbontja a társadalmat, annak felépítését és teljesítőképességét – fogalmazott vitatársam.
Édesapám érvelése még ifjúkori énemet is meggyőzte, húsz év elmúltával pedig a valóságban is szembe nézhetek a felvázolt ideológia bukásának következményeivel. Mert nem csak az egészségházban találkozok erejük fogytán levő, megfásult idősekkel, akik a csekély nyugdíjtól rettegve görcsösen ragaszkodnak a székükhöz. Vagy életerős, tenni akaró ifjakkal, akiknek viszont egyelőre fogalmuk sincs, hogyan kellene valósággá váltaniuk ötleteiket, kamatoztatni rátermettségüket. A köztük levő ellentét békíthetetlensége pedig mindannyiunk vállán csattan a közigazgatási hivatalokban, az iskolákban, óvodákban, közvállalatokban és a döntéshozatalban is.
Ha a társadalmi egyensúly megbomlását azonnal orvosolni kezdenék az illetékesek, akkor is évtizedek kellenének ahhoz, hogy ismét felnőjön egy olyan nemzedék, amely az idősek bölcsességét a középkorosztály józan mérlegelésén keresztül párosíthatná a fiatalok jó szándékú, ám sokszor átgondolatlan tenni akarásával. A baj azonban, hogy még a kezdeményezés szele sem érint bennünket: tavaly október elején ugyanis újabb három évvel meghosszabbították a közalkalmazottak korlátozott foglalkoztatásáról szóló, amúgy is tíz éve érvényes rendeletet. 2013-ban az intézkedést kényszerített megoldásként „hirdették meg”, amelyet azzal a céllal érvényesítettek, hogy keretek közé szorítsa az akkori ellenőrizhetetlen fizetéseket, és gyorsan feltöltődjön az állami tartalék. Az akkori tilalom 2015-ig lett volna érvényben, a rendelkezéseket azonban azóta is hosszabbítják. A korábbi döntés tavaly év végéig rendelkezett a „létszámstopról”, ahogyan a köztudat emlegeti a jelenséget. Az új állami határozat szerint azonban 2026. december 31-ig a tavaly érvényben levő rendelkezések szerint alkalmazható új munkaerő a közszférában.
Ez azt jelenti, hogy az állami finanszírozású intézmények továbbra is csak 70 százalékban pótolhatják az őket elhagyó munkaerőt anélkül, hogy az erre a célra kijelölt bizottság beleegyezését kérnék. Minden további alkalmazáshoz az említett bizottság jóváhagyására van szükség, azzal, hogy a határozatlan időre alkalmazottak száma legfeljebb egy százalékkal haladhatja meg a tavaly év végén nyilvántartott foglalkoztatottak számát. Az állam tehát továbbra sem tervezi a közszféra emberi erőforrásának rendezését, így a következő három évben is hiányos szakkáderrel kell fennmaradniuk az állami finanszírozású intézményeknek – értékelte a Fiskális Tanács a döntést megelőző javaslatot. A jelentésükben kiemelik, hogy az állam azért hosszabbítja meg a korlátozott foglalkoztatást a közszférában, mert nem sikerült megteremtenie a gyakorlati feltételeket ahhoz, hogy ne központosított rendszer szabályozza a szakkáderek alkalmazását Szerbiában. Ugyanakkor rámutattak arra is, hogy az érvényben levő intézkedések hosszú idejű alkalmazása negatív következményekkel járhat az állami szektor több fontos területén. Figyelmeztetnek arra, hogy az adóhivatalnak nincs elég felügyelője, említik az egészségügyben felmerülő szakkáder-hiányt, de többek között példálóznak a Környezetvédelmi Minisztériummal is. Ugyanakkor rámutatnak az emberhiány miatt foganatosított folyamatos átszervezések negatívumaira is. A valódi, gyakorlatban tapasztalt hiány ugyanis valószínűleg többszörösen magasabb, mint amennyit az átszervezésekhez képest ki tudnak mutatni az intézmények – írják a szaktanácsadók, akik hangsúlyozzák a középkorosztály hiányának társadalmi következményeit is a közszférában.
Mert már régen nem arról van szó, hogy a mérleg tengelye a fiatalos lendület vagy az idős bölcsesség felé mozdul el. Mert a billenést a tartóoszlop teszi lehetővé. Ennek hiányában pedig már lehetőség sincs az egyensúlyra.
Nyitókép: Ótos András illusztrációja
