Az ENSZ nevelésügyi, kulturális és tudományos világszervezete, az UNESCO kezdeményezésére 1996 óta minden év november 16-án ünnepeljük a tolerancia világnapját. A szervezet eredendő célja az volt, hogy ennek segítségével felhívja a figyelmet a türelem és az elfogadás hiányának terjedésére, illetve veszélyeire. A tolerancia elsősorban türelmességet jelent mások véleménye, világnézete, vallása, etnikai és nemzeti hovatartozása iránt. Ez a kölcsönös tisztelet és megértés alapja, mások másságának az elfogadása, mindazonáltal nem azt jelenti, hogy ezekkel a nézetekkel feltétel nélkül azonosulni kell, vagy épp követni azokat, egyszerűen csak elfogadni és tiszteletben tartani létezésüket. A tolerancia tanulható és tanítható, csökkenti a negatív előítéletek, a kirekesztés térhódítását.
A tolerancia jó dolog, általa állítólag jobbá válhatunk. Saját magamat elég toleráns embernek tartom, tisztelem mások véleményét, nem szeretnék mindenkit meggyőzni, hogy feltétel nélkül fogadja el az én álláspontom, a gyermeknevelés kapcsán viszont rendre kételyekbe botlom – legtöbbször nem is a saját, inkább mások csemetéjét illetően, főleg ha az enyém a „szenvedő” fél. Sokszor felmerül bennem a kérdés, mit mondjak a hatéves óvodásomnak, meddig tolerálható egy-egy kortársa viselkedése. Melyik az a szint, amikor már segítséget kell kérni, vagy mikor kell már a szülőnek is beavatkozni? Az óvoda a szociális képességek és érzelmi intelligencia fejlődésének színtere, ahol azonban elengedhetetlen a felnőtt jelenléte, hogy a még kialakulóban lévő intellektusok megfelelően eligazodjanak a társadalmi normák útvesztőjében. Kemény hely ez, ahol a porontyok már idejekorán megismerkednek a nagyvilág farkastörvényeivel, a toleranciával kiváltképp. Természetesen igyekszünk elfogadásra, türelmességre nevelni a sajátunkat, néha azonban úgy érzem, veszett fejsze nyele, hisz mindennap újabbnál újabb atrocitások érik a gyerekeket (nem csak a mienket) egy-egy delikvens részéről. Ilyenkor azt hiszem, joggal merül fel bennem a kérdés, megéri egyáltalán toleránsnak lenni?! Az intolerancia sajnos már kisgyermekkorban elkezdődik, a legszomorúbb talán az, hogy szülők garmada tehetetlenül nézi drága méhe magzatának lélekromboló viselkedését. Számtalanszor tárul elém hasonló kép, ahol az érintettek csak szótlanul állnak a gyermekkel szemben, aki tovább folytatja az idegtépést, a későbbiekben meg csodálkoznak, hogy hát mi lett a gyerekből... Félreértés ne essék, nem gyermekkori csínytevésekről beszélek, hanem kőkemény lelki terrorról. Aki kilóg a sorból, az bizony már korán intoleráns viselkedés, vagy agresszió célpontjává válhat. Az ilyen sebek sajnos mély nyomokat hagynak, sokan talán nem is gondolnák, a gyermekkori élcelődések milyen maradandó traumát okozhatnak egy-egy fiatalnál. Úgy tűnik, manapság már nem lehet elég korán a különbözőség elfogadására tanítani az utánpótlást, megértetni velük, hogy nem az a helyes út, ha mások arcába ordítjuk a vélt (vagy valós) igazunkat, hanem a legfontosabb, hogy szót tudjunk érteni egymással, beszélgessünk, és együtt, közös erővel kerüljünk közelebb a célunkhoz, a megoldáshoz.
Az érzékenyítés kifejezetten fontossá vált az utóbbi években, nem is véletlen, hogy a szó ilyen nemű jelentése – egy vagy több technika alkalmazása annak érdekében, hogy valaki számára tolerálható, elfogadható legyen másvalakinek a szokásostól való eltérése – általánossá vált. Holott egy alapjaiban már humánus, toleráns társadalomban nem is lenne szükséges ilyen mesterséges technikára. Ha a családok megtanítanák gyermekeinek az egyetemes emberi jogokat, vagy azt, hogy bőrszíntől, származástól, családi helyzettől függetlenül mindenki egyenlőnek születik. Nem is gondolnánk, hogy a gyűlöletbűntények milyen gyakoriak. Gyűlöletbűntények a mások másságából adódó megfélemlítését, bántalmazását nevezzük. Az adatok sokkolóak, néhány éve nyilvánosságra hozott kimutatás szerint naponta legalább tizenegy ember esik ezek áldozatául a bőrszíne, három a szexuális irányultsága és legalább három a vallási hovatartozása miatt. A legszomorúbb talán az, hogy az elkövetők 33 százaléka 18 éven aluli, és ugyanez tapasztalható az áldozatok számát tekintve is.
Persze a fenti okfejtés egyéb társadalmi problémák sorát veti fel, a gyermekkori példa csak egy kiragadott a sok a közül, vannak ennél sokkal fontosabbak is. A mindennapokban is nehéz megtalálni az egyensúlyt, meddig tolerálható egy adott viselkedés, illetve milyen következményeket von maga után a tolerancia, főleg ha a szankció elmarad? Utóbbit talán a határsáv környékén kialakult migránshelyzet támasztja alá legjobban. Meddig kell elfogadni, hol a tolerancia határa? Sajnos vannak olyan helyzetek, amikor a toleráns viselkedés saját társadalmunk épségének megőrzése érdekében egyszerűen már nem célravezető. A szakértők szerint is a túlzott elfogadás annak veszélyét rejti magában, hogy teljesen felborul a rend, egy új világnézet alakul ki, ahol egyáltalán nincs is helye az elfogadásnak. A tolerancia valójában nem a megoldásról, hanem a megoldás közös kereséséről szól, nem jelenthet erőltetett elfogadást, hanem csak lehetőséget a véleménynyilvánításra anélkül, hogy a jövőben ebből hátrányunk származna.
Fontos különbséget tenni, hogy mit is tolerálunk – attól még, hogy méltósággal és tisztelettel bánunk embertársainkkal álláspontjuktól függetlenül, még nem jelenti azt, hogy azonosulnunk kell a nézeteikkel, gondolataikkal. Észben kell tartani, hogy nem az ember személye ellen kell fellépnünk, hanem racionális észérvekkel szembeszállni az általunk rossznak, veszélyesnek megítélt eszmékkel szemben. Érdemes azonban párbeszédet folytatni és mindenkit meghallgatni, mert az adott személy, vagy csoport véleménynyilvánítása és a saját álláspontunk mérlegelése számunkra is új perspektívákat nyithat meg.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
