Jegyzet

Ugyanott vagyunk, ahol a múlt héten voltunk. Legalábbis ami ezt a rovatot illeti.

Az éjjeliedényt az utcára öntötték reggel, az ételmaradékot a ház elé dobálták Aquincumban, Óbuda egykori területén, a római időkben. Ez akkoriban nem jelentett különösebb problémát, mert a szemetet rendszeresen elszállították, a kövezett utakat naponta lemosták vízzel.

Bár egyetlen, valamennyire birtokló nyelvemben – gyöngébbek kedvéért a magyarban – aligha fordul elő az észeti, zárójeles szószösszenet, talán még a nyelvgyűrű sem, ezúttal mégis bátorkodom jegyzetecskémnek egy olyan címet adni, amilyen föntebb olvasható. Nem azért, hogy nyelvet öltögessek bárkire is, hanem hogy közöljem jelenlegi mondandómat.

Igencsak felborzolta a kedélyeket a hír, hogy a szerbiai villanygazdaság csak úgy menekülhet meg a csődtől, ha a kormány áldását adja (vagyis garanciát vállal) 300 millió eurós kölcsön felvételére. Erre a pénzre a gigászi közvállalatnak legkésőbb márciusig szüksége van, különben összeomlik a pénzügyi rendszere.

Egy-két évtizede, hogy visszatért hozzánk az ünnep, igaz, más névvel és új alakban. A Szent Bálintról való megemlékezésből Valentin-nap lett, a népszokásból pedig modern, elsősorban a fiataloknak szóló népünnepély.

London elégedett lehet, Berlin sem panaszkodhat, Párizs viszont sebeit ápolgathatja a hét végén Brüsszelben sikeresen befejezett rendkívüli EU-csúcs után, amely elfogadta az új, 2014-től kezdődő hétéves uniós keretköltségvetést. A többi EU-tag véleménye, különösen a „szegény rokonoké” már nem annyira fontos.