Százötven év múltán is elragadóak és elbűvölőek azok az útirajzok, amelyek az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben a lelkileg-szellemileg fölszabadult magyar polgár – köztük a maga társadalmát építő délvidéki ember – bejárta az európai országokat. A többségük tanulni, okulni ment az ismeretlenbe, hogy a begyűjtött értékeket az otthonában is a maga és a közössége javára fordítsa. Az utazó magyar ember a látottak alapján megújította történelmi emlékeinek dimenzióit, bátorítást és biztatást szerzett a jövője építéséhez. Ha valahol békétlenséggel vagy akár embertelen megnyilvánulásokkal találkozott, azt figyelmeztető és intő példaként hozta magával az otthoni vidékekre, ahogyan azt a zombori tanár, Csippék Ferencz is tette az 1896-ban megjelent Keresztül-kasul Európán című úti beszámolójában, amelyben az osztrák és a német városok utcáinak véres lázadásairól hozott hírt.
A zombori Vértesi Károly – aki egy ideig az 1906-ban megalakult Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság elnöke is volt – írói pályáját még Virter Károly néven útirajzok közlésével alapozta meg. Első két munkája, Az Alpesek között – Bécstől Genfig című útirajza (1878) és a kétkötetes Utiképek Olaszországból (1881) még Zomborban, Több országból – Utirajzok fürdőkről, hegyvidékről (1888) című könyve azonban már Budapesten jelent meg, s ettől kezdve neve országosan ismertté vált, útirajzai nagy népszerűséget szereztek neki. Keleti ég alatt (1898) című kötetében Egyiptomot és Palesztinát mutatta be, 1902-ben Konstantinápoly szépségét tárta olvasói elé, majd az északi országokba utazott.
Herceg János visszaemlékezésében Vértesi Károlyt harmadrendű írónak, de igen jó szervezőnek tekintette, amolyan hivatásos elnöknek, az akkori magyar vidék tipikus „kultúremberének”, aki – elsősorban a maga sikereiért és önmaga ünnepeltetésért – költséget és fáradságot nem kímélt. „Tekintélyes ember volt, jómódú ügyvéd, társasvacsorák és ünnepségek vezérszónoka. A megyei életben rendkívüli népszerűségnek örvendett. Talán ő volt az egyetlen író – Gozsdu Eleken kívül –, aki úr is volt, s akit a megyének nem kellett szégyellnie.” Főleg nem, amikor alakját könyveinek sikere a fővárosi irodalmi körökben is népszerűvé tették.
Virter Károly olaszországi útirajzának részletei Olasz levelek címmel a zombori Bácska című hírlapban 1880. június 29-e és augusztus 10-e között hat folytatásban jelentek meg, közlésük hatalmas olvasótábort szerzett az írónak. „Tegnapelőtt léptem át az olasz határt – írta Velencébe érkezve. – Európa kertjében vagyok, az Istentől minden jó, szép és hasznossal bőkezűen megáldott paradicsomban, hol kékebb az ég, enyhébb a levegő, dús és illatosabb a növényzet.” Ez az a vidék, amelyet „a költők megénekeltek, írók meg annyiszor leírtak, festők számtalan változatokban ecseteltek s turisták ezerféle karcolatokban lerajzolni igyekeztek, de szépségeit eddig, sem az ó, sem az új világ költői és művészei, ki nem meríthették teljesen. Ez az a föld, melyről mondják, midőn Isten megteremté, örömében maga is sírt.” Az utazó – lélegzetvételnyi megpihenés után – azonnal elszegődik a gondolák világába, ám amíg útitársai önfeledten bolyongnak a lagúnákban, Virter Károlyra nyomasztó súllyal telepednek rá a történelmi emlékek: ő az ódon palotákban már csak a régi nagyság romjait látja. „Elköltözött belőlük az élet – írta –, s maradt csak az enyészet lassú működése.” Vannak azonban Velencének pontjai, melyek a zombori vándort is elvarázsolják. „A Szt. Márk tere kisebb-nagyobb változatokkal ezredéve áll már fenn, s ki tudja, meddig fog még fennállhatni? Az építészet remekei vannak e téren összehalmozva, s ez építészeti remekekben, a művészetek még nagyobb remekei.” Végeláthatatlan sora következik a csodák felsorolásának.
„Szent Márk tér templomának termeiben Tiziano, Raffaello és más hírneves művészek „keleti márványra festett képei, s a sűrűn előforduló gazdag aranyozás, s bronz díszítés, úgy a szép mozaik is, egyaránt emelik az Úr házának díszét. Egy-egy oltárára, százezrekre menő kincs van lerakva.” Méltán büszke minderre az olasz nép, amelyről azt írja a szerző: „E nép egyik fő jellemvonása a farizeizmus nélküli vallásosság, ebben talál vigaszt jó s balsorsban egyaránt. Valahányszor a templomban megfordultam, az oltárok előtt mindég találtam térdelő ájtatos imádkozót. Mintha magát az Úristent is jobban lehetne otthon találni Olaszország szép templomaiban, hol minden áhítatra gerjesztő.”
Virter Károlynak, az olasz hon vándorának különös fájdalmat okozott „a rettegett dogék” palotájában tett látogatás, ahol a kínzókamrák, a nyirkos sötét börtönök ugyan már néptelenek, de a haláltusájukat vívó ártatlan áldozatok nehéz sóhaja még tapintható a falak mentén. Vagy ahogyan ő írja: „A csendessé lett termek falai, a turisták lábtoppanásait hangoztatják már csak vissza, de a képzelet ebbe is, valami félelmeset vegyít. A csodás épület is már csak a műkincseket, Tintoretto, Veroneze, Pauló, s mások oly remekeit őrzi, no meg a dogék arcképcsarnokát. Az utókor előtt a régi rossz is műbeccsel bír.”
Az arany lépcsőt, a scala doro-t – melyen valamikor csak az mehetett fel, akinek a neve az előkelőségek aranyos könyvébe be volt írva – most pénzért mutogatják, miközben bárki koptathatja. „Így csinál az egyik század, a másikból iróniát.” Derűsebb kép tárul azonban a vándor szeme elé, ha üdítő vizet kérve megáll az udvar kútjánál, s szemre veszi a vízre járó, olajbarna arcszínű, szép leányok ékes csoportját. „Hellas jó asszonyaira emlékeztetnek, s mondhatom némi előszeretettel is fognak viseltetni irántad, mint egyátaljában az olaszok, mihelyt megtudják hogy magyar vagy, közös célok jó barátokká tesznek. Igaz is az, hogy több jó barátunk van az országon kívül, mint annak határán belül. Ebben szerencsés szerencsétlenek vagyunk.” Amikor pedig a velencei kúttól távozó lányok „finoman metszett piros pici ajkaikból, andalító lágy danát susognak feléd, nem bántad meg, hogy a nép közé vegyültél, hol több az igaz, természetes, kevesebb a mesterkélt és fátyolozott, szóval: több a szív és több a lélek, mint köreid gyakran álca alá rejtett egész valóján, s udvariatlan udvariasságán”.
Virter Károlyt elvarázsolják, elbűvölik az olasz vidékek történelmi és művészettörténeti emlékei, viszont gyakran bosszantják az olasz utcák mindennapos, lármás eseményei. „Nem tudom – írja a péküzletből kijőve –, van-e e városnak virilisekből és nem-virilisekből álló intézménye, de azt tudom, hogy nagyon helyesen cselekednék az, ki a velencei pékek tömeges elcsapatását indítványozná. Vályogvetőknek talán jobban beválnak valahol.”
