– Volt némi beleszólásom városok arculatának alakításába – mondta a rá jellemző bölcs szerénységgel Tóth Vilmos, magyarkanizsai építész, amikor beszélgetni kezdtünk a Magyar Életfa díj kapcsán. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elismerése, amit a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkaközössége felterjesztése nyomán – a magyar kultúra napja kapcsán rendezett ünnepségen – adtak át neki Zentán, azért is érdekes, mert Tóth Vilmos a VMMI épületében is otthon van, hisz ennek tervezése az ő nevéhez fűződik. Ám ha ez még nem lenne elég, a zentai Alkotóház, sőt a Lisieux-i Kis Szent Teréz-emléktemplom megálmodása is az ő lelke és keze munkáját dicséri. Ezenfelül mi, magyarkanizsaiak is büszkék vagyunk rá, ugyanis a város központjában sétálva a József Attila Könyvtár, a Cnesa, a Regionális Szakmai Pedagógus-továbbképző Központ, a Regionális Kreatív Műhely is arról árulkodik, hogy Tóth Vilmos nagyot álmodott, mi és az utókor pedig a csodájára járhatunk. Mindemellett irodaházat, majolikagyárat, iskolát, óvodát és családi házakat is tervezett, és még nem is soroltunk fel mindent. Hat évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémia által odaítélt díj miatt találkoztunk egy beszélgetés erejéig, és akkor nem sokat árult el a terveiről. Most a Magyar Életfa díj az interjú apropója, ám a hivatásáról oly nagy lelkesedéssel beszélő építész szép lelkébe is betekintést nyerhettem, amit nem lehet eléggé megköszönni.
Arra is választ kaptam, hogy mennyire fontosak az életében a díjak, és hogy miként értesült arról, hogy legutóbb a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség is elismerte munkásságát.
– Nagyon szeretem a zentai Magyar Művelődési Intézet épületét és azt az egész hangulatot, ami körbelengi. A Munkásegyetem és a könyvtár átépítésében és a gimnázium épületének a kialakításában közreműködtem, és mindig szívesen megyek oda, ha hívnak. És hát hívtak a VMMI épülete fennállásának a huszadik évfordulójára szervezett ünnepségre. Ott megjegyezték a mikrofonban, hogy díjat kapok. Meglepett. És köszönöm szépen. A közösség elismerése mindenki számára sokat jelent, nekem is – mesélte Tóth Vilmos. – Nekem már az nagyon nagy elismerés volt, hogy ha megépült egy ház, és azzal elégedettek voltak. Aztán még ha évek múlva találkozunk, és azt mondják nekem, hogy abban az épületben jó élni, az külön öröm számomra. Vagy ha elmegyek a noszai templomba és látom, hogy milyen tisztaság, milyen rend van, hogy az ember legszívesebben még a cipőjét is levetné. Hasonlóképpen a magyarkanizsai könyvtár, vagy épp a zentai templom esetében. De említhetem ismét a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet is, mert büszke vagyok, hogy habár a környező házakat graffitivel összekenték, ezt viszont soha. Olyan házakat szerettem tervezni, amelyek ha megépülnek, olyan szépen belesimulnak abba a környezetbe, mintha mindig ott lettek volna. Pár nap múlva az emberek magukévá teszik, része lesz az életüknek, annak az utcaképnek, és ez jó – fejtette ki az építész, aki arról is szót ejtett, hogy hogyan vezetett az útja Magyarszentmihályról az építészetig.
– Az egész családomnak érdekes útja van. Lehet, hogy másoknak is, de ez az enyém, ezt tudom. Édesapám jogász volt, köztisztviselő, így laktunk Szentmihályon, Tordán, Jankahídon, Csókán, Palicson. Tizenegyszer költöztünk, volt olyan, hogy egy településen belül kétszer is. Így valahogy jutottunk el egészen Csókáig, ahol általános iskolába jártam, és ahol megszerettem a rajzolást. Hamar észrevetették velem a rajzkészségemet, és akkor figyeltem fel én is rá, amit kamatoztatni próbáltam. Szabadkára, az építőipari technikumban egy csodálatos osztályba kerültem, valahogy így araszoltam az építészeti hivatásig – mesélte Tóth Vilmos, aki már a középiskolában sokat megtanult az alapokról. Az egyetemi éveit Belgrádban töltötte az Építészeti Karon, hisz a szerb nyelvvel nem volt gondja és ez tűnt a legközelebbi pontnak, ahol a hivatás csínját-bínját egyetemi szinten is elsajátíthatta. A felsőfokú tanulmányaira Kanizsáról a GIK-ből, vagyis a Magyarkanizsai Építőipari Kombináttól kapott ösztöndíjat, így értelemszerű volt, hogy ott kezdett el dolgozni is.
– A Tervezőirodába kerültem, ahol a rajzkészségemet és a tudásomat együvé tudtam olvasztani. Megszerettem ezt a helyet, az embereket, mindent, ami itt van Kanizsán – mesélte az építész, akinek keze nyoma szinte majdnem mindenhol ott van Magyarkanizsa szegleteiben, központjában. Szíve, lelke, tudása, munkája. – Az egy nagy megtiszteltetés, hogy egy embernek hagyják, hogy egy városba sok épületet tervezzen, mert ezzel a város arculatára is kihat. Szándékosan alakítottam úgy épületeket, amik példa értékűek kellene, hogy legyenek a jövő generációinak. A könyvárat és a Cnesa épületét is nagyon szeretem, és szeretek oda járni. Jó volt azokat is tervezni. Puskás Karcsi volt annak idején a községi végrehajtó bizottság élén, és vele sikerült kiegyezni, hogy a könyvtár épületéhez tegyünk egy kicsit többet, ahol a magyar művelődési egyesületek is végre helyet kaphatnak – árulta el az építész. Megjegyzendő, hogy a könyvtár, de azok a helyiségek, melyek még mellette kaptak helyet, igencsak jó szolgálatot tesznek. A néptáncosok, a művelődési egyesületek tagjai is örömmel használják. Tóth Vilmos életében mintha a népi művészet és az építészet egybeforrna, és ezt ő is megerősíti.
– Igen. Ennek van egy szép hagyománya. Móra Ferenc elég sokat ásatott Csóka környékén és Cs. Simon István és a vele egy véleményen lévő legény értelmiségiek döntöttek arról, hogy Csókán művelődési egyesületet kell ott létesíteni, ami Móra Ferenc nevét viseli. Ott kerültem bele az irodalom, hagyományok, népművészetek bűvkörébe. Szerettem a falusias, hagyományos környezetet, többek között azért is, mert a nagyszülőknél, falun rengeteg időt töltöttünk az öcsémmel. Itt szerettem meg az egyszerű parasztházakat – mesélte Tóth Vilmos, aki még ma is elérzékenyül Cs. Simon István versein. És arra a kérdésemre, hogy a falusi élményeit és az ott látottakat a későbbiekben beépítette-e a hivatásába, a következőt válaszolta:
– Ajjaj, vastagon! A népi építészet és a polgári építészet volt, ami engem megragadott. A kis, polgári városok nagy hatással voltak rám. Kanizsának és Zentának is volt egy, kiegyezés utáni, megőrzött, jó, eklektikus, polgári hangulata. Az eklektika és a népi építészet lett az alapja az építészetemnek. Beépítkezni ezekbe a környezetekbe. Szerettem úgy hozzányúlni valamihez, hogy ne csináljak rendetlenséget abban a rendben, ami már megszokottá vált, egy-egy utcának a hangulatában. Ha be kellett avatkoznom, azt is mindig úgy tettem, hogy igyekeztem olyan házat tervezni, ami olyan, mintha már ott lenne száz éve. Az építész mindig a közösséget szolgálja. A megrendelő bizalmától függ, hogy ki lesz az, aki olyan házat épít, amiben egy egész életet leél valaki, akár több generáción át – mesélte Tóth Vilmos, aki arra is kitért, hogy mit jelent az emberközeli építészet.
– Az ember legyen a mérce. Az ő méreteinek megfelelő épület legyen, hogy minden akkora legyen, hogy ő ott jól érezze magát. Az ember azért keresett védelmet barlangokban, vagy az általa épített lakóhelyeken, hogy oltalmat találjon és minden kéznél legyen neki, amire szüksége van. Ez még mindig bennünk él. Az ember nem változik semmit, csak körülötte a lehetőségek – mondta az építész, aki kérdésemre arról is szót ejtett, hogy milyen érzés a saját maga által megálmodott épületek között járni.
– Jó érzés a Cnesa környékét, a könyvtárat bejárni, és ott minden visszaköszön. Az a környezet az életművem. Amikor idekerültem 1980-ban, akkor kezdtem el vele foglalkozni és 2013-ban fejeztem be, amikor átadtuk a Regionális Szakmai Pedagógus-továbbképző Központot – tudtam meg az építésztől, aki azt is elárulta, hogy bizony nagyon nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, mert ideje javát a rajzasztal mellett töltötte. Mára már ez nincs így, de a lendület bölcsességgé is formálódik, és a hat évvel ezelőtti kijelentés is bővült azzal, hogy bár terveket továbbra se árul el, mert akkor nem teljesülnek, viszont kiegészült a mondat azzal, hogy: ember tervez, Isten végez. Egész életművét jól summázza az a mondat, amely az interjú során hangzott el: „Kaptam egy sugallatot, hogy válasszam ezt a hivatást magamnak, amiben kiteljesedtem.”
Nyitókép: Fotó: Gergely Árpád
