Máig titokzatos alakja a kiegyezés utáni Délvidék történetének Csippék Ferencz, aki a XIX. század utolsó évtizedében a zombori kereskedelmi középiskola tanár volt, de a fővárosi Religió és a Katholikus Szemle című lapok munkatársaként számon tartja őt a katolikus egyházi irodalom is. Az utóbbi folyóirat 1897. évi 2. számában jelent meg kora európai szabadelvű versengését bíráló – nem egyszer ostorozó – Az iparos munka szervezése című tanulmánya, melyben az elembertelenedő társadalmi viszonyokat bélyegezte meg és ítélte el. A humanista örökség szerint ugyanis a munka olyan emberi cselekvés, mely a közösség számára hasznos dolgokat, megbecsülésre érdemes javakat hoz létre. Az emberi munka olyan forrás, melyből azok a magán- és közjavak erednek, amelyek a természet és a társadalom tökéletesedését szolgálják. A kapitalista társadalom azonban a javakért folytatott harca során elvetette az emberi munka humánumának jelentőségét, a javak, a pénzforrások feletti uralom a hatalom birtoklásának kérdésévé vált. A közjavak humánus szolgálatának szándékával korábban sohasem éltek vissza olyan mértékben, mint a XIX. száza utolsó évtizede piaci versenyeinek idején. Csippék Ferencz meglátása szerint kora közgazdasági viszonyaira az volt a jellemző, hogy a munkát az emberi élet legfőbb – és mint ilyent, a végső – céljának tekintette, ami forrása volt az általános társadalmi és politikai feszültségeknek. Ez a sarkalatos tévedés egyik fő oka kora társadalmi és politikai forrongásainak, az általános elégedetlenségnek. „A szegénység s gyöngeség a legembertelenebb visszaélés tárgya azok részéről, akik az éhséget s szűkölködést a maguk hasznára tudják fordítani a munkaidő embertelen meghosszabításával, gyermekek, serdülő leányok és asszonyok alkalmazásával; a család és a családi tűzhely fölbomlása ebből származik, ebből a munkásosztály erkölcsi elzüllése, a bűntettek rohamos szaporodása, valamint a folyton megújuló harc munkások és munkaadók közt, melynél akármelyik győz, mégis mindkét fél szenved alatta és velük az egész társadalom is.” Csippék Ferencz szerint a szabad verseny a lényegét tekintve olyan harc, melynek csak egy célja van, a kiváltságosok meggazdagodása, amelyet azonban csak kevesen érhetnek el, „a nagy többségnek e harczban okvetetlenül el kell buknia”.
Csippék Ferencz Zomborban végzett pedagógiai munkájának állított emléket az 1893-ban a Bittermann Nándor Könyv- és Kőnyomdája által kiadott Nyelvoktatás a kereskedelmi középiskolákban különös tekintettel e szakintézetek nemzeti hivatására Magyarországon című elméleti munkája, melynek beköszönő soraiban elmondta: „a kereskedelmi iskola hivatva van szakképzett egyéneket állítani a nemzet anyagi haladásának, a magasabb gazdasági, ipari s kereskedelmi érdekeknek biztosításáért s fejlesztéséért világszerte zajló óriási verseny határt alig ismerő pályájára”. Fontos szem előtt tartani, hogy hazánkban a kereskedelemnek nemzeti hivatása van, s az oktatás elsőrendű feladata, hogy „oly kereskedő nemzedéket állítson a nemzeti vagyonosodás küzdő terére, mely kellő szakismerettel lángoló hazaszeretetet, s nemzeti öntudatot egyesítsen magában”. Olyan művelt kereskedő társadalmat kell teremteni, amely mindenkor felismeri és méltányolja a nemzeti érdekeinket.
Hogy Csippék Ferencz zombori kereskedelmi iskolai tanár milyen mélységeiben ismerte kora európai valóságát, bizonyság erre az 1894. november 6-a és 1895. december 24-e között a Bácska hírlapban folytatásokban megjelent, 1896-ban pedig ugyancsak Bittermann Nándor és Fia Könyv- és Kőnyomdája által könyv formájában is kiadott Keresztül-kasul Európán című úti beszámolója, melyben Bécs, Prága, Berlin, Hamburg, Amszterdam, Utrecht, Hága, Brüsszel, Achen, Köln, Düsseldorf, Essen, Köln, Stuttgart, Strasbourg és Párizs városokban szerzett élményeiről adott számot. Az Úti készületek és úti hangulatok című beköszönő írásában elmondta, a rendszeres európai utazók sorába tartozik, akit minden alkalommal lelkesedéssel töltött el a múzeumok, a történelmi épületek, utcák, paloták és terek látványa, de a társadalmi valóság élménye mindenkor félelmet keltett a lelkében. A Bécs város és népe című fejezetben lelkesen részletezte: Bécs környéke, a schönbrunni, luxemburg-kerti, badeni cs. és kir. nyaralók és parkok remekeit a különböző korú és ízlésű építészetnek, s mint ilyenek, pótolhatatlan értékei az európai műveltségnek. Mellettük azonban félelemmel töltötte el az osztrák főváros utcáinak hangulata. A szocialisták tüntetésének láttán így fogalmazott: az utcán tapasztalt elvadult indulatok „véget vetettek a kedélyességnek Bécsben, ha ugyan lett is volna zsákszámra belőle. Tízezer ilyen munkás együttes felvonulása már többször komoly aggodalmat okozott a kormánynak, mely fölfelé s lefelé, az udvarral és a néppel szemben érzi felelőssége súlyát; itt tehát megszűnik minden kedélyesség, mert a kereskedők s üzletemberek vajmi aggasztónak találják e mind sűrűbben megújuló tömeges felvonulásokat, annyira, hogy ily alkalommal rendszerint becsukják a boltjaikat. Ha ez így megy tovább – mondá egyikük –, a gazdagabbak mind vidékre mennek, az udvar pedig Budapestre költözik”.
Tele volt feszültséggel a prágai útja is. A prágai nép, különösen a cseh újságok – írta 1895-ben Csippék Ferencz – mindenkire haragszanak, ami felettébb érdessé teszi az érintkezést velük. Auersperg, volt osztrák miniszterelnök azt mondta róluk, hogy kamaszéveiket élik. „Ilyen emlékekkel folytattam utamat abban a meggyőződésben, hogy Csehország volt, s nem lesz; mert politikai ábrándjuk, az egykori cseh korona fényének helyreállítása csak a németek, magyarok s lengyelek tönkretételével volna valósítható. Ez pedig olyan három dió, amelybe erősebbek fogai is beletörnének.”
A berliniek, akik minden igyekezetükkel az ókori germánok méltó utódainak igyekeztek látszani, ugyancsak aggodalommal töltötték el a zombori tanárt. „Nem tehetek róla – írta úti beszámolójában –, de megvallom, hogy nem tudok lelkesedni Berlinért. Egyfelől legrosszabb katona-uralom, másfelől legkiterjedtebb szociálizmus uralkodik benne; ez a kettő mint a tűz s víz nem férhet meg egymással. […] azért nem tudok rokonszenvezni Berlinnel, mert népe tele van vagy dölyffel, vagy mindent maró gúnnyal. Se vallás, se család nem szent előtte. Hát mi? Semmi!”
Békésebb, s főleg derűsebb élményekkel hagyta el Párizst, Amszterdamot és Brüsszelt, hiszen ezekben a városokban az elfogulatlan utasok, az igazságszerető emberek, „egyáltalán azok, akik nem nézik a világot porosz szemüvegen, mindig előnyt fognak adni a francia, s általában a nyugati népéletnek, s társadalmi viszonyoknak, mert ezek magukba véve bizonyos megállapodott, stabil jelleggel bírnak a politikai vajúdások közepette is”.
