A romantikus filmek világa régóta része a mindennapjainknak – a mozivásznakon és a képernyőkön, sőt gyakran a szívünkben is. Egy-egy nagybetűs szerelemről szóló történet könnyen magával ragad: szép emberek, nagy érzelmek, látványos gesztusok, könnyek és boldog befejezések. Nem véletlen, hogy milliók keresik ezeket a filmeket vigaszért, reményért vagy egyszerűen csak kikapcsolódásért.
A romantikus filmek azonban nem csupán ártalmatlan szórakozást jelentenek, hanem hatással vannak arra is, ahogyan az emberi kapcsolatainkról, a szerelemről, sőt önmagunkról gondolkodunk. A romantikus filmek egyik legerősebb – és egyben legvitatottabb – hatása, hogy elvárásokat közvetítenek. Az ilyen történetek gyakran azt sugallják, hogy a szerelemnek sorsszerűnek és mindent elsöprőnek kell lennie, és hogy egy kapcsolat akkor „igazi”, ha drámai fordulatok és könnyfakasztó egymásra találások övezik. Ezek a minták szórakoztatóak, de – ha túl komolyan vesszük őket – torzíthatják azt, ahogyan a valós élet kapcsolatait látjuk.
A filmekben ugyanis ritkán esik szó a hétköznapi kompromisszumokról, a konfliktuskezelésről, a monoton hétköznapokról, a közös felelősségvállalásról. Ehelyett sokszor azt látjuk, hogy a szerelem önmagában megold minden problémát. Ez pedig könnyen azt az üzenetet közvetíti, hogy a való életben is így kellene működnie – és ha nem így van, akkor biztosan valami baj van a kapcsolatunkkal, velünk, a másikkal. Ebből fakadhat a megfelelési kényszer: az a vágy, hogy kapcsolataink is elérjék a filmek által közvetített színvonalat. Legyünk tökéletesek, romantikusak, izgalmasak. Ha nem lobog a tűz mindennap, ha nem történnek nagy vallomások, ha nem érezzük a világmegváltó szenvedélyt, akkor talán el sem hisszük, hogy szeretünk, vagy hogy szeretnek minket. A romantikus filmek tehát – akaratlanul is – képesek olyan belső feszültséget kelteni, amely eltávolít bennünket a valóságos, de annál igazibb kapcsolatoktól.
Mégsem lenne igazságos, ha csak a negatív hatásokról beszélnénk. A romantikus filmek ugyanis nem csupán torzító tükörként funkcionálnak, hanem egyfajta lelki menedékként is. Amikor megnézünk egy érzékeny, szépen elmesélt szerelmi történetet, nem feltétlenül várjuk el, hogy a mi életünk is úgy alakuljon, sokkal inkább lehetőséget kapunk arra, hogy belemerüljünk valami szépbe, és egy kis időre elszakadjunk a hétköznapok realitásától. Egyfajta érzelmi utazás ez, amelynek során szabadon álmodhatunk, gyászolhatunk, remélhetünk vagy nosztalgiázhatunk.
Személy szerint mindig is vonzottak a jól megírt, őszinte, de érzelmes történetek. Nem azért, mert azt várnám el, hogy az élet is úgy alakuljon. Egy jó romantikus film nemcsak szórakoztat, hanem szembesít is: azzal, hogyan szeretünk, mire vágyunk, mitől félünk. Ezért is tartom fontosnak, hogy ne csak a klisék alapján ítéljük meg a műfajt – hiszen a szerelem, bármilyen formában is jelenik meg, mindig többről szól, mint egy boldog befejezésről.
Amikor megnézünk egy érzékeny, szépen elmesélt szerelmi történetet, ne várjuk el, hogy a mi életünk is úgy alakuljon (Fotó: Pexels)
A jó romantikus filmek tehát tükröt tartanak elénk. Néha kíméletlenül, máskor gyengéden. Megmutatják, hogy milyen esendőek tudunk lenni, hogy milyen mélységeik és magasságaik lehetnek az emberi érzelmeknek. Egy-egy jól eltalált jelenet, párbeszéd vagy néma pillanat mélyebb hatást gyakorolhat ránk, mint hinnénk – akár még akkor is, ha látszólag „csak” egy könnyed délutáni filmről van szó. Fontos azonban, hogy ne tekintsünk ezekre a filmekre útmutatóként. Nem szabad elvárnunk magunktól, hogy úgy szeressünk, mint a filmek hősei, és nem szabad csalódnunk a másikban csak azért, mert nem „filmbe illően” reagál egy helyzetben. A való élet sokkal bonyolultabb, kiszámíthatatlanabb, és sokszor kevésbé látványos, mint a mozi. De ettől még nem kevésbé szép. Épp ellenkezőleg: a hétköznapi gesztusok, az apró figyelmességek, a közösen átvészelt nehézségek adják meg a kapcsolat igazi mélységét. Ha úgy tekintünk a romantikus filmekre, mint egy-egy színes álomra, egy szép történetre, amely néhány órára kiszakít a megszokottból, akkor valóban értékesek lehetnek. Lehet, hogy nem tanítanak meg konkrét megoldásokat, de érzékenyítenek, elgondolkodtatnak, és akár közelebb hozhatnak önmagunkhoz vagy a társunkhoz is. A kulcs az, hogy megtartsuk a távolságot a valóság és a fikció között. Ahogy egy költői szövegtől sem várjuk el, hogy a valóságot dokumentálja, úgy a romantikus filmeket sem kell valósághű példaként értelmezni. A céljuk az, hogy érzelmeket közvetítsenek, hogy elmeséljenek egy történetet, amely lehet túlzó, kiszínezett, mégis igaz lehet a maga módján.
A film nyelve metaforákból, gesztusokból és érzelmi dinamizmusból áll – nem kézikönyv a szerelemhez, hanem művészi kifejezés. Ezért is lehet felszabadító élmény romantikus filmet nézni. A mindennapokban ugyanis sokszor nincs időnk megállni, belegondolni abba, hogy mit is érzünk valójában. A filmek viszont lehetőséget adnak arra, hogy belehelyezkedjünk mások történetébe, és közben – akarva-akaratlanul – a saját történetünkre is reflektáljunk.
A romantikus filmek világa szép, néha giccses, néha mély, néha felszínes – de mindig emberi. Nem baj, ha vágyakozunk a bennük látott érzések után. Nem baj, ha meghatódunk, ha sírunk, ha mosolygunk rajtuk. A probléma ott kezdődik, ha összekeverjük a művészetet az elvárással. A valóság nem forgatókönyv szerint alakul, de ettől még lehet éppoly gyönyörű, mint a legszebb film. Ezért nézzük őket bátran – ne tanulni akarjunk belőlük, hanem érezni általuk. És ha egy film egy pillanatra megmutatja, mit jelent szeretni, félni, bízni vagy elveszíteni, akkor már betöltötte a szerepét. Nem kell, hogy helyettesítse a valóságot – elég, ha segít egy kicsit jobban megérteni azt.
Nyitókép: A filmben hangos szenvedély, a nézőben halk érzés – de egyik sem kevésbé valódi (Fotó: Freepik)
