Évről évre egyre több beteg lesz

Németországnak 2020-ig 220 ezer egészségügyi dolgozóra lesz szüksége. Nem csoda hát, ha nem várják meg, hogy mondjuk a szerbiai képzett szakemberek oda találjanak hozzájuk, hanem házhoz jönnek. A Spektar nevet viselő vállalat kirendeltséget nyitott a fővárosban, és segíti a kivándorolni kívánókat. Ez nem ügynökség, amelynek a munkahelyért cserébe jutalékot kell fizetnie annak, aki munkát kapott, hanem munkaközvetítő. Céljuk, hogy minél gyorsabban minél több orvost, nővért és ápolót kiküldjenek hazájukba. S nemcsak a hozzájuk betérőket segítik, hanem a szerbiai foglalkoztatási szolgálat is hozzájuk küldi a munkanélkülieket. Magyarán Szerbia nemcsak, hogy nem akadályozza az egészségügyi munkaerő kivándorlását, hanem egyenesen támogatja.

A munkaközvetítő adatai szerint Szabadkán most 65 egészségügyi középiskolát végzett személy van munka nélkül. Topolyán 31, Kishegyesen pedig 17 ilyen végzettségű személyt tartanak nyilván. A három község területén 19 egészségügyi főiskolai, illetve egyetemi végzettségű munkanélküli szerepel a munkaközvetítő nyilvántartásában, köztük orvosok is vannak. A napokban az egészségügyi miniszter bejelentette, hogy feloldják a létszámstopot az egészségügyben, és hamarosan több mint 2000-en kapnak majd munkát. A miniszter úgy nyilatkozott, ezt a lépést azért teszik meg, nehogy úgy járjanak, mint más országok, amelyekben hatalmas hiány van egészségügyi szakemberekből.

A munkalehetőséget mindenképpen kedvező dolognak kell tartanunk, csak nem biztos, hogy nem késtünk-e már el vele. Szabadkán az egészségházakban 10 orvos meg nyolc nővér hiányzik, a kórházba pedig az országosan bejelentett 2010 új alkalmazott közül 41 jut. Nem tudni pontosan, hogy hány orvosról, illetve nővérről van szó, de már maga a tény, hogy 41 munkahely eddig betöltetlen volt, azt jelenti, hogy bonyolult szervezéssel és minden bizonnyal az állásban lévők túlterhelésével tudták csak megoldani a betegellátást.

Azt nap mint nap tapasztaljuk, hogy ez mit jelent: gyakran több hetes várakozást a szakvizsgálatokra, az orvosi rendelőkben pedig szintén vagy várakozást, vagy napok múlnak el, mire a beteg bejuthat választott orvosához. Én még soha sem voltam úgy állami rendelőben, sem a kórházban, hogy ne kellett volna fél napot várakozni. A szabadkai kórházban megítélésem szerint embertelen körülmények között töltenek órákat a betegek a sorukra várva. A várótermek a kora reggeli órákban megtelnek, és a betegek a folyosókon összezsúfolódva várnak.

Az ortopéd-szakorvosi rendelő előtt várakoztunk. Kinek a keze, kinek a lába volt gipszben. Időnként érkeztek új emberek, akik bekopogtak és beléptek a rendelőbe. Már vagy az ötödik ember ment be „csupán megkérdezni valamit”, amikor az orvos meglehetősen indulatosan rákiáltott a nővérre, hogy azonnal zárja be az ajtót és senkit ne engedjen be. Egyesek zúgolódni kezdtek, hogy micsoda viszonyulás ez, mások meg helyeseltek, mert legalább nem megy be senki soron kívül.

Nem véletlenül szakadt el a cérna az orvosnál: miközben vizsgálta a beteget, folyton bejött valaki, állandóan megszakították, magyarán nem hagyták dolgozni. Amikor belülről láttam, hogyan dolgozik, megértettem az indulatosságát. Neki minden napja ilyen. Soha el nem fogyó betegek sora, és mindenki beszélgetni akar vele, mindenki el akarja mesélni a körülményeket, meg akarja magyarázni, miért tört el a könyöke… Türelmesen végighallgatott mindenkit, de már arra, aki csak meg akart valamit kérdezni, nem tudott odafigyelni.

Nem tudom, naponta hány beteget kell ellátni a szakorvosoknak, de azt tapasztaltam, hogy gyakran jóval a munkaidő kezdete után érkeznek meg a szakrendelőikbe. Nem azért, mert későn érkeznek munkahelyükre, hanem mert elhúzódott a műtét, vagy a kórházi osztályon volt halaszthatatlan dolguk.

Ha az ember beteg, lelkileg is összeomlik. Kiszolgáltatottá válik, s ilyenkor az elesettség érzése keríti hatalmába. A beteg embernek szinte ugyanolyan szüksége van a jó szóra, mint a gyógyszerre. Részben az orvostól, részben az ellátásáról gondoskodó nővérektől várja ezt el. Nyilván vannak kedves és kevésbé kedves nővérek is. Én azt láttam, hogy rendkívül sokat dolgoznak, s tisztességesen elvégzik a munkájukat. Kulturáltak, előzékenyek voltak velem és a családommal is, amikor kórházi ápolásra szorult valamelyikünk. A szakrendelésen dolgozókra már nem tudom ugyanezt elmondani, mert csak feszültséget, ingerültséget tapasztaltam, de megértő voltam, látva a hatalmas tömeget, amelyből minden egyes ember panaszkodik, lázong, hogy miért nem szólítják már, amikor ő van soron.

És láttam azokat a nővéreket is, akik nap mint nap a hatalmas ajtókkal küzdve tolják a gyógyszerekkel vagy reggelivel megrakott kis kocsit. Elnéztem, ahogy a nővér adminisztrál, ha kell injekciót ad, ha kell beköti az infúziót, megigazítja a betegnek az ágyát… és vélhetően fel sem tudom sorolni mi mindent csinál. Megállás nélkül.

Hogy hiányoznak-e az orvosi rendelőinkből, a kórházainkból az orvosok meg a nővérek? Igen, hiányoznak: nincs elég gyermekgyógyász, nincs elég nőgyógyász, sem altatóorvos, sem radiológus. Ha most egyszerre 2000 főt elhelyeznek, ez azt jelenti, ennyivel kevesebben dolgoznak, dolgoztak eddig a betegellátásban. Ez óriási szám, és nagyon próbára tette minden egyes intézmény dolgozóit, ahol hiány volt. A beteg meg kénytelen volt tűrni.

A nővérek, akik elmentek Nyugatra, arról mesélnek, hogy sokkal könnyebb a dolguk. Jobbak a körülmények és jobban megfizetik őket. Itthon 300 eurónak megfelelő összeget kerestek, Németországban pedig 2000-et.

De nem csak a szakápolók meg az orvosok mennek el. Németországban meg Angliában az egyedül élő idősek ápolására is állandóan keresnek akár szakképzetlen embereket is. Vannak falvak, ahol az asszonyok tartják el a családokat. Úgy, hogy egy hónapot Németországban betegápolással vagy idős-gondozással töltenek, egy hónapig meg itthon vannak a családjukkal. Már egész csapatok alakultak, s egymást váltják a nők. A megélhetés kényszeríti rá őket is a nyugati munkavállalásra, csakúgy, mint az orvosokat, meg a nővéreket.

Gyakran hallani, hogy nyelvismeret híján orvosok is vállalnak betegápolást, mert még szakképzetlen betegápolóként is többet keresnek, mint itthon megbecsült szakemberként.

A legdrágább az orvosok képzése, fejenként 100 000 euróba kerül, őket követik a mérnökök, a pilóták és a fogorvosok. Szerbia annyi egészségügyi dolgozót képez, amennyire szüksége van. A kivándorlással a szakemberekbe fektetett pénzt, azaz a tudást is kiszállítjuk. Hagyjuk, hogy kész szakembereink máshol kamatoztassák tudásukat. Biztos vagyok benne, hogy a nagy többségnek, amikor beiratkozott egyetemre vagy középiskolába, nem az lebegett a szeme előtt, hogy külföldre fog menni. Minden bizonnyal a nagy részük itthon akart maradni. De, ha még csak kilátás sincs arra, hogy tisztességes életszínvonalon éljenek, hogy lakást vegyenek, iskoláztassák gyermekeiket, akkor nem lehet elítélni azt, aki a kivándorlás mellett dönt.

A világ megváltozott, az emberek ma már sokkal mobilisabbak lettek, mint 30–40 évvel ezelőtt. S nem csak Szerbiából, de más országokból is kivándorolnak a szakemberek. Bulgáriában, Magyarországon és más környező országban is gond van az egészségügyi dolgozók hiánya miatt. Montenegróban jelentős béremeléssel próbálják otthon tartani az orvosokat. Nálunk is tenni kellene valamit, mert ha évente 200 orvos elmegy, akkor itt rövid időn belül tényleg nem lesz, aki ellássa az egyre növekvő pácienstömeget. Az életkor kitolódott, s évről évre egyre több lesz a beteg, orvosból meg nővérből pedig egyre kevesebb marad.