Azzal riogatnak bennünket lépten-nyomon, hogy a cudar aszály után lépcsőzetesen megdrágul az élelem, és egyre több pénzt kell majd fordítanunk a kajára. Ez irtó rosszul hangzik, de igazából már évek óta ez van. Legalábbis nálunk, merthogy amióta csak a zeszemet tudom, a zősök fojton azon hüledeznek, hogy épp mi drágult meg. Van, amikor a hústermékek ára indul meg fölfelé, máskor a tejtermékeké, s van, amikor a zöldségfélét és a gyümölcsöt vesztegetik aranyárban. Minden újabb vásárláskor újabb árak várnak bennünket! A szegény boltosok aligha unatkozhatnak, alig győzik cserélgetni az árcédulákat. Egy nagyobb bevásárlóközpontban mire a végére érnek, már kezdhetik is elölről. A téma kapcsán a napokban a zősök is izgalmas eszmecserét folytattak.
– Állandóan arra panaszkodunk, Tematild, hogy irtó drága az élelmiszer, aztán egy csomó hibát elkövetünk vásárlás és élelmiszer-tárolás tekintetében! – hívá fel a figyelmet atata.
– Mire célzol pontosan, Tegyula? – kérdé az öreglány.
– Az első aranyszabály: éhesen nem zabad nagybevásárlást végezni – magyarázá a fater –, mert akkor ezt is ennénk, azt is ennénk, és sokkal több minden kerül a kosárba, mint kellene.
– Érdekes, de kinek van kedve jóllakottan tologatni a bevásárlókocsit?! – merenge amama.
– A másik veszély: a leárazás! – folytatá a beszámolót az öreg. – Az akció jó dolog, ha észszerűen használják, mert ha nem, akkor csak egy rafinált pszichológiai csavar. Mivel látjuk, hogy bizonyos árucikk akciós, hajlamosak vagyunk sokat venni belőle, többet, mint amennyit el tudunk fogyasztani, aminek az az eredménye, hogy egy része tönkremegy a fridzsiderben. Azt eldobjuk, és ha utánaszámolunk, semmivel sem jártunk jobban, hogy leárazva vettük meg a terméket.
– Amikor megpillantjuk, hogy valami akciós, sokszor akkor is megvesszük, ha adott pillanatban nincs is rá szükségünk! – ismeré el a muter. – Közben meg ripsz-ropsz lejár a szavatossági ideje.
– Nem ritkán a leárazás csupán egy marketinges átverés! – fejté ki a véleményét atata. – Egyesek néha azt csinálják, hogy felemelik az árat, aztán meg visszaengedik és kiírják: Akció!
– Én már olyat is láttam, hogy valami hústermék egy dinárral volt olcsóbb árengedmény után – számola be az öreglány. – 796-ról leengedték 795 dinárra, és ott szerepelt a vásárlócsalogató színes felhívás: Akció!
– Mindig annyit kell vásárolni, amennyiről tudjuk, hogy el is fogyasszuk – szögezé le a fater –, inkább többször kell járni bevásárolni.
– Kinek van arra ideje?! – tiltakoza amama.
– Célzottan kell végezni a beszerzést – hangsúlyozá az öreg –, kosárba tenni, amire szükség van, és egyenesen menni a kasszához, nem pedig nézelődni istenmeguntáig.
– Te megfosztanál a vásárlás örömétől! – méltatlankoda a muter.
Amiről atatának az alábbi vicc jutott az eszébe.
Hazaér a feleség a bevásárlásból, és a férj dühösen fogadja.
– Már megint elköltöttél egy csomó pénzt!
Az asszony végigméri, majd elmosolyodik és annyit mond:
– Nézd a pozitív oldalát… Gondolj arra, mekkora engedményeket valósítottam meg!
– Ha tartasz a túlköltekezéstől, Tegyula, akkor szerezzünk be egy humanoid robotot, és ezentúl járjon ő bevásárolni helyettem – javasolá az öreglány. – Ő nyilván csak azt venné meg, amivel megbíztad.
– Ne is emlegesd nekem a robotokat, Tematild, meg semmi ilyen modern csudát, mert nyomban rosszul leszek! – hördüle fel a fater. – Amióta az életünket ezek a zokoskütyük irányítják, egyre nehezebben találom fel magam a világban. Mindenhez le kell tölteni egy appot, aztán annak a megindításához egy másikat, közben ki kell tölteni egy-két tesztet, bizonyítanom a gépnek, hogy nem vagyok robot, beikszelgetnem hidakat, autókat vagy fákat, beütni a jelszót, amelynek legalább kilenc karaktert kell tartalmaznia, úgy, hogy legyen benne latin betű, arab szám meg valami fura krikszkraksz. És még azt akarják elhitetni velem, hogy ezek megkönnyítik az életünket!
– Teljes mértékben igazad van, zomzéd! – érte egyet az épp betoppanó Zacsek zomzéd. – Lemerül a telónk, és már semmire sem vagyunk képesek! Vagy elmegy az áram, és még egy nyamvadt kiflit sem tudunk venni! Ott állnak halmokban, száradnak, de nem lehet őket eladni, mert az ehhez szükséges gépek közül egy sem működik!
– Azért van ez, mert egyre kevésbé használjuk az agyunkat, és mindenben csak erre a nyamvadt gépre hagyatkozunk – zsörtölőde amama.
– Pedig lenne mit üzembe helyezni – spekulála az öreg. – Az ember agyi kapacitása állítólag kábé 2,5 millió gigabájtot tesz ki. Valahogy kiszámolták a zokos tudósok.
– Ez annyi, mint húszezer okosteló memóriája – világíta rá a Zacsek.
– Ez rengetegnek tűnik! – hökkene meg a muter.
– Mert az is – helyesele atata. – Érzem is olykor, hogy piszok sok felesleges információt tárolok a fejemben.
– Az én tárhelyem, attól tartok, már régesrég megtelt – sóhajta a Zacsek.
– Erre jó mégis az okosteló, megjegyzi helyettünk, amit kell – állapítá meg az öreglány.
– Néha még akkor is, amikor nem is kérjük rá – fűzé hozzá a fater. – Észrevettem ugyanis, hogy lehallgat. Beszélek valamiről, erre mit ad isten, épp azzal a témával kapcsolatos hírek és reklámok jönnek be a vészbukon! Félelmetes.
– Erről jut eszembe, azt olvastam, hogy a fiatalokat már uopste nem érdekli a vészbuk – ismerteté a Zacsek –, ők inkább az Instát meg a TikTokot részesítik előnyben. Azt mondják, hogy a vészbuk afféle őskövület, az aggok gyülekezőhelye. Meg az ifjú titánok már nemcsak okostelóval tartják a kapcsolatot a világgal, hanem újabbnál újabb csudaeszközöket használnak mindenfélékre.
– Bizony vannak, akik irtó szeretik az okoskütyüket – bólogata amama –, mindenfélét beszereznek, okostelót, okosórát, okosgyűrűt, okosszemüveget, és magukra aggatják őket.
– Egyeseknek még csak a nyomkövető hiányzik a bokájukról! – trollkoda az öreg.
– Amilyen ma a férfidivat, zomzéd, biztos azt is be tudnák kombinálni – jegyzé meg a Zacsek. – A múltkor az egyik divatmagazinban az egyik srácon láttam egy ütős ruhaszettet: rózsaszín kockás gatya és térdig érő fehér zokni volt rajta, a lábán bézs színű simicipőt viselt, felül pedig egy derékig érő kék orkánkabát lógott rajta.
– Kíváncsi lennék, zomzéd, mit mondana a kedves anyósod, ha ilyen csini szerelésben állítanál haza – csipkelőde a muter.
– Ezúttal lehet, hogy megtartaná magának a véleményét – közlé a Zacsek. – A napokban elment a nyugdíjas otthonban szervezett buliba és kisebb botrányt csapott.
– Ugyan mit csinált a kedves néne? – érdeklőde atata.
– Feltett egy kérdést – felele a Zacsek.
– Mégpedig? – így az öreglány.
– Azt mondta – részleteze a Zacsek –: „Tisztelettel kérdezem mindazoktól, akik úgy élték le eddigi életüket, hogy »vajon mit szól majd a falu népe«, hogy végül mit is szólt az a sok áldott jó ember?”
– Magyarán: beszólt a néne a jónépnek, és egyesek magukra vették – kuncoga a fater, majd nyomban elmesséle egy viccet az anyai bölcsességről.
A lány izgatottam újságolja az édesanyjának.
– Képzeld, alig néhány hete járunk, és máris megkérte a kezem!
– Ez nagyszerű hír, lányom. Gratulálok!
– De hiszen még alig ismer. Mitévő legyek?
– Menj hozzá, mielőtt még megismerne!
– Én ismerem ennek a viccnek a folytatását! – lelkesede a Zacsek, és nyomban el is mondá azt.
Férj és feleség beszélgetnek.
– Amikor még nem voltam a nejed, ki masszírozta meg a halántékodat?
– Akkoriban még nem fájt a fejem.
Pistike, az okoskütyük réme
