HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Szokott-e úszni?
Igen, egész évben. 12%
Csak nyáron, uszodákban. 16%
Csak nyáron, természetes vizekben 43%
Nem tudok úszni. 29%
A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján.
Az élet a vízből buggyant ki. Aminosavak, villámlás, egysejtűek, amőbák, akárhogyan is… A vizes életelméletet az emberiség legnagyobb része elfogadta. Talán még azok is, akik lapos Földön járkálnak, és a tudományos magyarázatok zömét eleve elvetik. Az a tény, hogy a vízből jövünk, értelemszerűen azt jelenti, hogy előbb megtanultunk úszni, aztán járni, kerekeken gurulni, szárnyakon repülni, elektromágneseken lebegni, teleportáló energiasugarakban, a téridő szerkezetet megbuzerálva féreglyukakon keresztül galaxisok között cikázni…, de maradjunk az úszásnál.
A vízben otthon vagyunk. Egy-egy csobbanásnak egy tóban, folyóban, de főleg a tengerben olyan érzést kell(ene) kiváltania belőlünk, mintha belépnénk a gyerekszobánkba. Kellemes, biztonságillatú, nyugtató érzést, amely lényünk legmélyebb szintjén hat. Ámulatos tempójú fejlődésünk talán legnagyobb hátránya éppen az, hogy elveszítettük a kapcsolatot gyökereinkkel, mindazzal, ami az eonok során azzá tett bennünket, ami vagyunk. A nyugati világ modellje szerint élő ember ügyesen szakított már a vízzel is, olyannyira, hogy hajlamos akár veszélyforrásaként is feltüntetni. Ugyanazt a vizet, amelyből kiúsztunk a partra.
Úszni tehát eleve tudunk, akárcsak az élőlények többsége. Akkor miért történik meg mégis az, hogy egy nyári csobbanás után a boncasztalra kerülünk? Nos, a háttérben, akárcsak a hasonló „kellemetlenségek” többségénél, ebben az esetben is a butasággal kombinált elbizakodottság, önteltség, a lehetőségekkel való visszaélés fedezhető fel. Kollektív elbizakodottságunkban, fölényeskedésünkben hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a szabályokat, a külvilág felé közvetített felsőbbrendűségi póz észrevétlen kockázatot generál. Olyan helyeken is, ahol annak evolúciós tekintetben semmi helye. Mint például egy folyóparti strandon.
Azok, akik már április legelején, esetenként már márciusban megkezdik az úszóidényt, jól tudják, hogy a víz szerves része ugyan létünknek, és hogy nem kell tartanunk tőle, de azt is, hogy megköveteli a tiszteletet! Azt a fajta viszonyulást, amelyet az embert körülvevő természet mindegyik fejezete megérdemel(ne). A víz nem fog megbocsátani azoknak, akik „lekezelik”, akik részegen, duhajkodva, szinte gúnyt űzve belőle akarnak a számlájára bezsebelni népszerűségi pontokat, videónézettségi like-okat. Nem bocsát meg azoknak, akik lenézik erejét, akik pökhendien azt gondolják, erősebbek a víztömegnél, és hogy az nem győzheti le őket…
Legyünk őszinték: Azok, akik a saját képességeikhez és lehetőségeikhez mérten, a tó, a folyó vagy a tenger, de akár egy úszómedence potenciálját nem lebecsülve alakítják a nyári fürdésre és úszásra kivetített ambícióikat, kellemes élményként élik meg a csobbanást. A baj akkor következik be, amikor jóval többet akarunk annál, amennyire képesek vagyunk. Például egy magas hídról a mélybe ugorva befejelni a hullámok közé. Igen, egyesek erre is képesek, de csak nagyon kevesen. Te nem! Általában azok jutnak bajba, akik besörözve, hangoskodó társaságban „bizonyítani” akarnak, felhevülve vágják bele magukat a hidegbe, minimális úszási vagy vízi tapasztalat mellett okoskodnak SUP-deszkákon, turista-gumicsónakokban. Azok, akik azt tartják magukról, hogy ők érettek az ilyesmihez. Holott fejlődéstörténetünk során a forró időszakokban sohasem ugráltunk tudatosan a jéghideg vízbe, nem éltünk vissza a víz lehetőségeivel, semmilyen módon.
Szerbiában évente 40 és 60 közé tehető azok a száma, akiket a hullámokban ér a halál. A csendőrség – amely körében a vízimentő-alakulatok tevékenykednek – szerint az úszni nem tudás vagy gyenge úszástudás nyomja meg legjobban a fulladási mutatót, második helyre teszik az alkoholfogyasztást. Az egészségi problémák figyelmen kívül hagyása a harmadik helyre került az összegzésben, noha ebben az esetben, ugyebár a betegség gyilkol, és nem a víz könyörtelensége okolható. A legtöbb baleset őrizetlen, úgynevezett „vadstrandokon” történik, és sajnos elég gyakori a kisgyermekek vízbe fulladása is, ami a szülő nemtörődömségére vezethető vissza.
Hogy mit tegyünk? Legyünk óvatosak, tartsuk mindig szem előtt azt, hogy gyöngék (a víztől egész biztosan gyöngébbek) vagyunk, a strandon ne tegyünk olyasmit, amit ősapáink nem tettek. Adjuk meg a víznek, mint idősebb erőnek kijáró tiszteletet. Ő volt előbb, mi csak jóval később jöttünk. Nem azért van itt, hogy szórakoztasson bennünket, és még véletlenül sem azért, hogy visszaéljünk esetleges engedékenységével. Tiszteljük legalább annyira, mint a gravitációt, az elektromosságot vagy a tüzet, amelyek ugyancsak szerves részei életünknek, és amelyek a vízhez hasonlóan teljesen veszélytelenek, ha jóban vagyunk velük.
Zárógondolatként jegyezzük meg: a víz nem az ellenségünk, együtt nőttünk fel, egymás részei vagyunk. Vagy legalábbis voltunk egészen a közelmúltig. Azonban azt, amit az évmilliárdos együttélés belénk rögzített, egy hiányos, gyakran a szenzációhajhászás fókuszában mozgó statisztikai mutató nagyon nehezen fogja megváltoztatni.
Nyitókép: Ótos András felvétele
