Kedden 96. életévében elhunyt Dragoljub Mićunović, a szerbiai politikai élet egyik legkiemelkedőbb alakja, a Demokrata Párt egyik alapítója és hosszú ideig tisztségben álló elnöke. Önmagát úgy jellemezte: végzettségét tekintve filozófus, ám a sors kényszeréből mégis politikus. Mićunović többször hangsúlyozta, hogy az 1900-as évek minden borzalmát megtapasztalta.
– A szörnyű huszadik század szinte minden gyötrelmét átéltem tizennyolc éves koromig. Amikor egyetemistaként Belgrádba kerültem, olyan voltam, mint egy Márquez-regény hőse: legalább kétszáz évesnek éreztem magam – mesélte egy alkalommal a politikus, utalva a rendszerváltásokra, a háborúkra és a Goli otok-i raboskodására.
Kiváló diplomáciai érzékkel és iróniával rendelkezett. Amikor az 1991. márciusi tüntetések után válságtanácskozáson vett részt Slobodan Milošević elnöknél, a hatalom feje egy nagyköveti tisztséggel próbálta őt „lekenyerezni”.
– Ez egy nagyszerű ajánlat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Hruscsov mongóliai nagyköveti posztot kínált Molotovnak. Elnök úr, én azonban az ön székére pályázom – válaszolta akkor Mićunović, mire Milošević csak nevetve annyit mondott, hogy arra a professzornak még bizony várnia kell…
Híres volt arról is, hogy képes volt barátságokat ápolni és fenntartani a politikai paletta legkülönbözőbb oldalain. 1968-ban a diáktüntetések kapcsán éles vitákat folytatott Mihailo Marković professzorral, majd a parázs szóváltások után együtt mentek vacsorázni. Hasonló bölcsességgel fordult Vojislav Koštunica volt államelnökhöz is a politikai csatározások idején, akit arra kért, ne használjanak durva szavakat, mert a jövőben még biztosan együtt kell működniük. Később békéltető szerepet is vállalt Koštunica és Zoran Đinđić meggyilkolt kormányfő, illetve Boris Tadić volt szerb elnök és Dragan Đilas politikus között. Higgadtságát gyakran alkalmazták közvetítői szerepben.
A GOLI OTOK POKLA
Dragoljub Mićunović 1930. július 14-én született a dél-szerbiai, Kuršumlija melletti Merdare faluban. Korai gyermekkorát Szkopjében töltötte, ahová édesapja szolgálata miatt költözött a család, de a második világháború kitörése előtt visszatértek szülőfalujába. Középiskolai tanulmányait Kuršumlija és Prokuplje gimnáziumaiban végezte. Már fiatalon egy háború nélküli, igazságosabb és egyenlőbb világról álmodott, ám hamar szembesült azzal, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs a kommunista ideológiában fellelhető eszményekkel. 1948-ban, a Tito és Sztálin közötti szakítás idején, mindössze tizenhét éves gimnazistaként tartóztatták le, mivel állítólagos sztálinistaként és a Tájékoztató Iroda támogatójaként bélyegezték meg.
– Fiatalságom legszebb két évét rabolták el, anélkül hogy bíróság elé állítottak volna, és a mai napig nem tudom, mi volt a bűnöm. Talán csak annyi, hogy nem voltam hajlandó megtagadni a segítséget a sógornőmtől, akinek a férjét, az én unokatestvéremet már korábban letartóztatták – emlékezett vissza a Goli otokon töltött húsz hónapos pokoljárásra.
Ez az időszak végérvényesen szembefordította a kommunizmus totalitárius hazugságaival és mindenféle erőszakkal.
FILOZÓFIA ÉS LÁZADÁS
A börtönből való szabadulása után Prokupljében végezte a középiskolát, majd a belgrádi Bölcsészettudományi Karon szerzett filozófiaszakos diplomát 1954-ben. Pályafutását Kruševacban kezdte tanárként, de a Goli otok-i múltja nem akadályozta meg abban, hogy 1960-ban tanársegédként, később pedig docensként térjen vissza a belgrádi egyetemre. Kutatóként a társadalom- és politikatörténet területén alkotott maradandót, emellett a Praxis folyóirat és a Korčulai Nyári Iskola aktív résztvevője volt.
1968-ban a belgrádi diáktüntetések egyik fő szervezőjeként és szellemi atyjaként nyílt konfliktusba került Josip Brozzal. Vesna Pešić, egykori harcostársa szerint Mićunović volt a megmozdulások motorja, aki a „vörös burzsoázia” kiváltságainak eltörlését követelte. A hatalom megtorlása nem maradt el: 1975-ben hét kollégájával együtt eltávolították az egyetemről, útlevelét hét évre bevonták, és tizenöt évig nem taníthatott a felsőoktatásban. Csak később, az általa is vezetett Társadalomelméleti Intézetben találhatott menedéket a hazai disszidensekkel együtt, miközben az Egyesült Államokban és a németországi Konstanz Egyetemen is tartott vendégelőadásokat.
A DEMOKRÁCIA ÉPÍTŐMESTERE
A berlini fal leomlását Németországból figyelte, majd 1989-ben tizenkét értelmiségi társával együtt újraalapította a Demokrata Pártot, amelynek 1990 februárjában első elnöke lett. Bár három évtizeden át volt parlamenti képviselő a különböző jugoszláv és szerb államalakulatokban, a végrehajtó hatalomban soha nem vállalt funkciót, mivel szent meggyőződése volt, hogy a demokráciát a parlamentben és a parlamenten keresztül kell felépíteni.
Pártelnöki tisztségéről 1994-ben mondott le, amikor egykori tanítványa, Zoran Đinđić átvette az irányítást. Bár sokan puccsként vagy árulásként értékelték a történteket, Mićunović emlékirataiban úgy fogalmazott: baráti bizalomból engedte át a helyét, és ezt sosem bánta meg. Ezt követően hozta létre a Demokrata Központot, majd 2000-ben a győztes Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) egyik kulcsfigurájaként tért vissza a nagypolitikába. Öt könyvet és több mint száz tudományos munkát hagyott hátra.
Nyitókép: Dragoljub Mićunović (1930–2026) (Fotó: Beta)
