Kerítés – egy területet a közterülettől, illetve a szomszédos telkek területétől térbelileg elválasztó, lehatároló építmény. A kerítés szerepe az adott telek védelme a behatolók ellen. Nos, az internetes lexikon körülbelül így határozza meg ennek az építménynek a fogalmát, mi, székvárosiak azonban az ún. építkezési drótkerítés jelenségét másképp éljük meg. Nem védelmet nyújtó jóként tekintünk rá, hanem a hétköznapi életünket megnehezítő, gyakran ellehetetlenítő rosszként. Az utóbbi bő évtizedben ugyanis az építkezési kerítések nyújtotta lehetőséggel egyre durvábban visszaélnek azok, akiknek jogában áll felállítani azokat, teszik ezt az egyre inkább beszűkülő élettér függvényében. Minél nagyobb a tolongás és a nyüzsgés a városban, annál több helyen jelennek meg kerítések. Különösen ilyenkor, augusztusban és szeptemberben, az építkezési idény csúcsán. Nemcsak építkezési kerítések, hanem sorompók, kapuk a korábban szabadon használt átjárókon, vasajtók az épületek aljában urbanisztikai mérnökök által megtervezett, gyalogosáteresztő alagutakon. Parkolást csak az arra jogosultaknak lehetővé tevő zárszerkezetek is gomba módra nőnek ki az aszfaltból, a bedeszkázott épületzugok, lánccal körbekerített, magánterületként megjelölt köztelkek mellett pedig már úgy megyünk el (kerüljük meg őket), hogy észre sem vesszük a jogtalan bitorlás tényét. Fel sem tűnik, hogy nem sokkal korábban, ugyanott még szabadon közlekedhettünk, és nem kellett kerülgetnünk, körbe mennünk, átlepnünk semmilyen akadályt.
A belvárosban számos utcában már hosszú évek óta építenek hatalmas, több száz lakóegységet (értsd lakásokat, amelyeket a tulajdonosok a megvétel után tovább apróznak a nagyobb haszon reményében) sűrítő épületeket. Amikor ezeket a magántelken lévő tömbházakat a különböző közműhálózatokra csatlakoztatják, a beruházók engedélyt kapnak a közterület, azaz az utca ideiglenes „bitorlására”. Az ilyen jellegű építkezéseket általában jócskán elhúzzák, ugyanis az alatt az idő alatt, amelyikre az utca lezárására kiadott engedély szól, a környező, a forgalom kiszorítása által felszabaduló területeket az építkezéshez szükséges raktárterületként, gépparkolóhelyként használhatják, jelentős költségmegtakarítást eredményezve. Tehát egy olyan csőcserét vagy csőlerakási munkálatot, amely akár pár nap alatt elvégezhető lenne, gyakran hónapokig elhúznak annak érdekében, hogy a tervezettnél jóval nagyobb haszonra tegyenek szert. Az észszerű, gyors munkavégzés többé senkinek sem áll érdekében, a magánérdeket a közérdek elé állító társadalmi berendezésünk pedig kitűnő táptalaja ennek a szemléletmodellnek.
Az átgondolatlanság, a kapzsiság és a kollektív butaság dominál lépten-nyomon Újvidéken. Azok, akik autósként, kerékpárosként vagy gyalogosként részt vettek már nyugati, de akár diktatórikus mintájú társadalmak közlekedésében, bizony tudják, hogy azokban az állandó, túlméretezett és észbontó forgalomkorlátozások nem minősülnek normatívának. Zürich belvárosában szemtanúi voltunk a nagyjából százéves vízvezeték-hálózat cseréje miatt elrendelt forgalomkorlátozásnak. Bécsben elemeztük azokat a gyalogosforgalmi megoldásokat, amelyeket a Stephansplatz körüli utcák térkövének felújítása során alkalmaztak, a szicíliai Siracusaban pedig szemügyre vettük azokat a deszkákból ácsolt alagútféleségeket, amelyeket esetenként az 1693-as földrengés előtti időkből fennmaradt épületek restaurálása alkalmával építettek, azzal a céllal, hogy a munkálatok ideje alatt, a föntről esetleg aláhulló kődarabok jelentette veszély miatt, a turistaáradatot ne kelljen kerülőutakra terelni. Akadálymentesen sétáltunk az igen rossz hírnévnek „örvendő” Minszkben is, sehol sem kellett körbe-körbe keringenünk, a különböző köz- vagy magánérdekű építkezések miatt a bosszankodás legkisebb szikráját sem észleltük sehol.
A belváros szívében 1,1 méter széles a kerítésfolyosó. Ha valamelyik „több vagyok, jobb vagyok” gondolkodású aranyifjú odaköti bringáját a kerítéshez, az átjáró gyalogosáteresztési hatékonysága megfeleződik. Palermo belvárosában, pontosabban a Politeama színház előtti főtér alatt is nemrégiben épült egy hasonló, föld alatti garázs. Az építkezés évei alatt többször is jártunk ott, követtük a fejleményeket, kerítésfolyosókban egyszer sem kellett kerülgetnünk egymást. A közérdek ott elnyomja a magánérdeket, de néha talán még a maffia érdekeit is (Fotó: Szeli Balázs)
Olyan nincs, hogy valahol ne botlanánk feltúrt aszfaltba Újvidéken (Fotó: Pexels)
Az öncélú érdekmegvalósítással fűtött újvidéki területrablás társadalmi közkárokozásának talán legjobb példája a bő három éve épülő, belvárosi, föld alatti garázs, amely miatt a széles, a szatellitfelvétel tanúbizonysága szerint a valamikori, 40,6 méteres korzót 113 (száztizenhárom!) centiméteresre szűkítették. Igen, lemértük. A Modena utca felülete járdákkal, úttesttel, pázsittal együtt a Tanurdžić palota és a Bistro meg a Petrus kávézók közötti részen nagyjából 40 méter széles, az építkezés és az azt végző cégtulajdonos haszonszerzése megkönnyítésének érdekében az elmúlt bő három évben a gyalogos (és kerékpáros) forgalmat egy szűk kerítésfolyosóba kényszerítik. Az építkezés kezdetén az utca mindkét oldalán meghagytak egy viszonylag széles gyalogfolyosót, rövid időn belül ezeket a folyosókat leszűkítették, a kerítéseket közelebb tolták a falakhoz. Pár hónap múlva a Bistro kávézó előtt húzódó folyosót teljesen lezárták, magyarázatmentesen, tavaly novemberben pedig a sajnálatos vasútállomási esetet követően az áthaladásra meghagyott, nagyjából 1,7 méteres folyosóba beépítettek egy nevetségesnek tűnő korlátszerkezetet, amelynek egyedüli propagandacélja az, hogy amennyiben a Tanurdžić palota védőtető része is esetleg „úgy döntene”, hogy leszakad, akkor ez a védőkorlát lenne hivatott megmenteni az alatta tartózkodó gyalogosokat. A folyosó a legtöbb helyen most nagyjából 1,3 méter, de a legszűkebb pontja alig 1,1 méter. Ezen a kerítésfolyosón préselődik keresztül nap mint nap egy majd félmilliós nagyváros belvárosi gyalogosforgalma, értelmetlenség lenne elemezni azt, hogy mekkora közkárt okoz egy ilyen korlátozás.
Történik mindez abban a városban, amelyik „hihetetlenül nagy és gyors lépésekkel csörtet a szebb jövőbe”, amely az országban – a főváros mellett – egyedüliként büszkélkedhet pozitív „népszaporulattal”. Újvidék esetében ez alatt a fogalom alatt az ideözönlők tízezrei által mesterségesen felduzzasztott népességmutatókat kell értenünk. Tízezrek, akik talán észre sem veszik a kerítéseket, a korlátokat és a sorompókat, hiszen korábban semmit sem láttak (élveztek) a negyven méter széles korzóból, és az ő, számunkra teljesen idegen, értékrendszerükben az 1,1 méteres járda talán fényűzésnek számít. Ott ugyanis, ahonnan jöttek, a gyalogjárda fogalma ismeretlen, vidékeik a társadalmi fejlődésnek a „járdásított” szakaszába sohasem jutottak el. A korzó fogalma legalább annyira távoli számukra, mint a kalapemelés vagy a „kezitcsókolom”.
Nyitókép: Szeli Balázs felvétele
