Annak idején még láttam végigvonulni sudár, mogorva, termetes alakját, fekete grombi-kabátban és kucsmában, az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének tágas deszkjében, ahol néhanapján megfordult, hogy Vébel Lajos főszerkesztővel váltson egy-két szót. Csendesen, megfontoltan vonult be oda, nagy „feketeségében”, és kinézésében első látásra is volt valami titokzatosság. Tudtam, hogy szeret sakkozni, de irodalmi vonatkozásait akkor még nem ismertem. Hírből ismertem csak, hogy egykor az irodalomban is megmutatkozott, sőt folyóiratot is szerkesztett. Most, halálának negyvenedik évfordulója teszi időszerűvé, hogy kissé alaposabban felidézzem emlékét.
Óbecsén született 1911. április 21-én1, gimnáziumba Szabadkán, Zentán és Nagybecskereken járt, majd 1923-tól 1931-ig bölcsészhallgató volt Belgrádban, ahol pedagógiát és filozófiát tanult.2 Egyetemista évei alatt, Belgrádban a Bolyai Farkas Egyesület egyik alapítója és első elnöke volt.3
Kalapis Zoltán szerint magának való, nehéz természetű, összeférhetetlen, öntörvényű ember volt, akinek általában más volt a véleménye, mint a többségnek, s aki tartotta is magát nézeteihez.4 Gerold László őt egy magát géniusznak hívő iparosnak minősítette.5
Ha áttekintjük sokfelé ágazó pályafutását, csodálkozva állapíthatjuk meg, hogy a családi hagyományt folytatva bőrkereskedő volt, majd lapkiadó és szerkesztő, író, költő, tudósító, munkavezető, könyvtáros meg hirdetési ügynök is.6
Végezetül, az egykori bőrkereskedő, 1971-ben mégis írói nyugdíjat kapott. Nagybecskereken hunyt el, 1985. július 19-én.7
Noha még gimnazista korában kezdett verseket írni, huszonegy éves volt, amikor belekóstolt az igazi irodalomba: Újvidéken folyóiratot adott ki és szerkesztett – a Zivatart.
Éppen az Őrtűz című ifjúsági lap megszűnésének, valamint a „jugoszláviai magyarság egyetlen irodalmi folyóirata”, a Szenteleky-féle Kalangya megjelenésének évében látott napvilágot, 1932 szeptemberében, Komárominak egy fiatal írókat tömörítő irodalmi és művészeti szemléje, a Zivatar.8 A havonta harminckét oldalon megjelenő, újvidéki, irodalmi és művészeti szemle laptulajdonosa Komáromi József Sándor volt, felelős szerkesztője pedig dr. Bäuerle Béla.
A harminckét oldalas folyóirat Csajági Henrik könyvnyomdájában jelent meg, tetszetős kivitelezésben, méghozzá, kétezer példányban.9 Szerkesztősége és a kiadóhivatal a Zsidó utca 2. alatt volt, s a folyóirat megjelenésének egy érdekes, kevéssé ismert előzménye is volt: Zöldek címmel szándékozták megjelentetni, de ilyen című folyóiratot állítólag senki sem akart kiadni.10
Ezért lett, végül is, Zivatar a címe.
Ha megjelenése, történetesen, vajdasági magyar irodalmi berkekben nem is okozott éppen zivatart, annyi bizonyos, hogy jócskán felkavarta a hivatalos irodalmi köröket, s elmarasztaló fogadtatásra talált a közvélemény egy részénél. Persze, akadtak olyanok is, akik támogatták Komáromi irodalmi vállalkozását, amely nagy feladatokat tűzött ki célul.
A szabadkai Napló a közvélemény azon részét képviselte, amely üdvözölte az új folyóirat megjelenését, és Megjött a Zivatar címmel, affirmatívan méltatta első számát.11 Mint olvassuk, „a nagyigényűség minden pretenziója nélkül, új irodalmi-művészeti szemle jelent meg Noviszádon. (…) A csinos kiállítású első számban Gál Ottó is írt novellát. Az új lapban a szerkesztőség a következőkben vázolta tervét: »Egyik tervünk, hogy minden erre megfelelő helyen műsoros estéket rendezünk, amelyeket amellett, hogy irodalmi színezetet adván nekik, magas színvonalra emelünk, könyvnapokkal, illetve könyvárusítással fogjuk egybekapcsolni, hogy így terjeszthessük íróink könyveit. Az első ilyen esténket Sztáribecsejen rendezzük meg. Másik tervünk, hogy a tehetséges jugoszláviai festők képeiből tárlatokat rendezünk, amelyeket szintén összekapcsolunk majd valamilyen műsorral. Ugyanígy, segíteni fogjuk a tehetséges jugoszláviai zeneszerzők érvényesülését is. Ha mindezeket elvégezzük, akkor a többi terveinkről is fogjuk értesíteni olvasóinkat, amelyekről azonban, ma még korai lenne szólni. Hisszük, hogy ezen terveink éppen úgy megnyerik olvasóink tetszését, mint maga a lapunk, amelynek már indulásakor több mint háromszáz főből álló tábora van.«”12
A leghevesebb támadások Szenteleky Kornél és Csuka Zoltán részéről érték a szemlét. A jugoszláviai magyar irodalom „atyja” határozottan elutasította, mondván, hogy a Zivatar „hit nélkül, világszemlélet nélkül és – ami a legfontosabb – tehetség nélkül” szándékozik új irodalmi csoportot toborozni maga köré.13
Ne feledjük, hogy akkor már néhány hónapja beindult a Kalangya14, amelynek volt határozott irodalmi koncepciója, valamint jeles szerkesztői és munkatársi gárdája is, és a Zivatar feltűnése, afféle, zavart keltő jelenségnek számított. Kezdve attól, hogy nem volt határozott irodalmi irányelve, sem tehetséges munkatársi gárdája. Inkább a tenni akarás, a megmutatkozás sarkallta tömörülésre a máshonnan visszautasított fiatal irodalmárokat.
(Folytatjuk)
1 Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum, Újvidék, 2001, 125.
2 Vékás János: Utak. Életinterjúk. 1980–1990. VMMI, Zenta, 2010, 118.
3 Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum, Újvidék, 2001, 125.
4 Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz II. Forum, Újvidék, 2003, 159–160.
5 Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum, Újvidék, 2001, 125.
6 Vékás János: Utak. Életinterjúk. 1980–1990. VMMI, Zenta, 2010, 118.
7 Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum, Újvidék, 2001, 125.
8 Csuka Zoltán: Zivatar. A Mi Irodalmunk, 1932. okt. 2.
9 Vuk Dragović: Srpska štampa između dva rata. Osnova za bibliografiju srpske periodike 1915–1945. Beograd, 1956, 258. – A Tiszavidék 1932. október 2-i számában tudósított az új folyóirat megjelenéséről.
10 Uo.
11 Megjött a Zivatar. Napló, 1932. Szept. 26.
12 Uo.
13 Hornyik Miklós: A Mi Irodalmunk története és repertóriuma (1930–1933). Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék, 1986, 17–19.
14 A Kalangya első száma 1932 májusában látott napvilágot.
Nyitókép: A folyóirat példányai ma már igazi sajtótörténeti ritkaságok
