Ha fogalmazást kéne írnom zabad témára a ziskolában, akkor azt a címet adnám neki, hogy Atata atomtüsszentései, és leírnám benne a fater esetét a huzattal. Vagy az allergiával. Esetleg a szénanáthával. Vagy ezen nyavaják valamiféle kombinációjával. A fene sem tudja. A lényeg, hogy akkorákat tüsszög, hogy mindig berezelek tőle. Tudom, miről van szó, azt is, hogy bármikor jöhet sorozatban, mégis megijedek. Nem csoda, hiszen akkorákat trüsszög, mintha detonáció lenne. No de a szenvedése nem merül ki ebben. Emellett viszket a szeme. Meg a füle és a torka. Azt mondja, szívesen benyúlna, és megvakarná odabent a zösszes vájatot. És ha mindez nem lenne elég: hol ömlik belőle a takony, hol meg eldugul a zorra. Pedig rendszeresen szedi az allergiagyógyszert. Képzelem, mi lenne, ha nem tenné! Szerinte biztos allergiás erre a piszok kánikulára, ami mostanság tombol felénk, bár ahogy a zősök beszámolóiból hallom, van, ahol ennél még rosszabb a hejzet. Nos, ilyeneket írnék zabad témára. Száz zerencse, hogy szünidő van, és nem kell ilyet tennem, mert a végén még az öreg megorrolna rám, és bosszúból rám hapcizna egy hatalmasat. No de én akkor finom utalás-féleképpen elmessélnék neki egy viccet.
A zsugori kópé szörnyen megfázott, de sajnálja a pénzét orvosi ellátásra költeni. Inkább megvárja a kapu előtt az orvost, amikor az kijön a rendelőből.
– Mondja, doktor úr, mit szokott maga tenni, ha megfázik?
– Hogy mit? – néz rá kajánul az orvos. – Hát köhögni szoktam meg prüszkölni!
– Azt mondják a zakemberek, hogy manapság egyre több embert érint az allergia, Tematild – ismerteté atata –, de jó, hogy a többség azért még mindig immunis rá.
– Ezt honnan tudod, Tegyula? – kérdé az öreglány.
– Képzeld, mi lett volna, ha a múlt szombaton a Vid-napi belegrádi megmozduláson a jelenlévő több tízezer ember zöme elkezdett volna sorozatban hatalmasakat tüsszögni – gondola bele a fater.
– Történt ott anélkül is elegendő ejnye-bejnye, hogy több ezren párpercenként nagyokat hapciztak volna – konstatálá amama.
– Még elmenekülni se tudtak volna messzire a virágzó növények pollenjei, por és egyéb allergén elől, hiszen tudtommal aznap még tömegközlekedés sem volt a fővárosban – töprenge az öreg.
– Lehet, hogy ez esetben a rendfenntartók lefújták volna őket orrszprayjel – találgatá a muter.
– Zerencsére ilyen beavatkozásra nem volt szükség – kommentálá atata –, némi fogócska azért kialakult egyes tüntetők és a rend őrei közt.
– A zavarócska aztán a hét folyamán más településekre is kiterjedt – fűzé hozzá az öreglány. – A tiltakozók zemeteskukákat tologattak, és le-föl járkáltak a gyalogjárdákon. Az egyik újságban ezt a jelenséget „konténer forradalomnak” titulálták.
– Lehet, hogy majd arról is könyv íródik egyszer – spekulála a fater –, én várom a tudósítást arról, hogy megjelent és bemutatták Vučkónak a színes forradalom legyőzéséről szóló tankönyvét.
– Szerintem túl meleg van az efféle mutogatósdihoz – mondá az éppen betoppanó Zacsek zomzéd.
– Az tuti biztos – erősíté meg amama. – Brutális kánikula tombol egész Európában. Amikor pedig egy röpke időre abbahagyódik a pörzsölés, csitt-csatt itt az ítéletidő: villámlással, orkán erejű széllel meg tengernyi esővel! Nekem már a zivatarokról szóló híradásoktól összeszorul a gyomrom.
– Szélsőséges bizony ez is, meg az is – nyugtázá az öreg. – Itt senki és semmi sem tudja tartani a mértéket, mindent túlzásba visznek!
– Mi azért még ne panaszkodjunk a klimatizált munkahelyünkön – szálla magába a Zacsek. – Mit szóljanak zegény málnaszüretelők, akik kénytelenek egész álló napon át a tűző napon szedegetni azokat az apró bogyókat?!
– Hajlék és teljes ellátás mellett, úgy tudni, ötezer dináros napszámot kapnak érte! – vágá rá a muter.
– És még így sincs, aki szedegesse a messze földön híres vörös aranyat – csóválá a fejét atata.
– Állítólag indiaiak és pakisztániak jönnek hozzánk a málnát szüretelni – közlé a Zacsek.
– Hazánk fiainak ez túlságosan babramunka, inkább valahol máshol valaki másnak valami mást szedegetnek – szögezé le az öreglány.
– Ilyen ez a globalizált világ – sóhajta a fater. – Mindenki megy a saját zerencséje, vagy legalábbis a feje után.
– A kedves nejem meg irtó menne valamerre strandolni, hogy kicsit lehűtse magát – jelenté be a Zacsek.
– Akkor kísérje el valamelyik közeli medencébe vagy más fürdőhelyre lubickolni egyet – javasolá amama. – Én is úgy mennék a tengerre kikapcsolódni kicsit.
– No még csak épp az hiányzott! – hüledeze az öreg. – Untig elég nekem ez a hőség! Képzelem, mi van odalenn délen! Kicsi-kicsi, és arról olvasni, hol itt ég az erdő, hol amott csaptak fel a lángok!
– Az ember le sem tud rendesen pihenni – lamentála a Zacsek.
– Te csak, zomzéd, add alá a lovat! – zsörtölőde a muter.
– Azt áruljátok el, mi a csudát lehet napokig csinálni a tengeren?! – bozsékola atata. – Megenne az unalom. Pedig itthon sosem unatkozom. De ott még olvasni se lenne kedvem abban a roppant hőségben.
– Ha úgy érzed, nem bírod tovább, lefürdesz a sós tengervízben – ötletele az öreglány.
– Forró testtel belecsobbanni a hideg vízbe nagyon veszélyes lehet – figyelmezteté a Zacsek szúrós női tekintettől kísérve.
– A legjobb lenne valahová északra elutazni – ábrándoza a fater.
– Előre tudom, ott meg az lenne a bajod, hogy kicsit íztelen vagy csak simán kicsi a kajaadag – legyinte amama.
– Arrafelé megkóstolhatná a műhúst meg az ehető rovarokat – biztatá a Zacsek –, mint amilyenek a lisztkukac vagy az alombogár lárvája.
– Majd valami menő étteremben rendelek egy adag rántott sáskát tücsökcsipsz körettel – trollkoda az öreg.
– Attól tartok – állapítá meg a muter –, hogy a zilletékesek igyekezete ellenére a húsfogyasztás csökkentésére az ókontinensen, a rovarok meg a laboratóriumi akármik egy ideig még aligha fogják helyettesíteni az igazi húst.
Amiről atatának az alábbi vicc jutott az eszébe.
Elégedetlenkedik az egyik vendég az étteremben.
– Pincér, ez az étel ehetetlen! Hívja ide a szakácsot!
– Fölösleges, uram, ő sem tudja megenni.
– Képzeljétek – válta témát a Zacsek –, az egészségügyi világszervezet közölte, hogy a magány nagyon veszélyes lehet, sokakat megbetegíti.
– Pedig manapság állítólag senki sem magányos, mindenkinek van legalább ötszáz ismerőse a vészbukon – értetlenkede az öreglány.
– Az kábé ojan, mint amikor megkívánod a fagyit, és elkezded nézegetni a kínálatot a zinterneten – bölcselkede a fater.
– És közben legfeljebb a képernyőt nyalhatod – kuncoga a Zacsek.
– Azt olvastam, egyes turistahelyeken sem lehet nagyon mást tenni – jegyzé meg amama –, merthogy olyan sokba kerül ez a nyári nyalánkság.
Amiről az öregnek egy sikamlós vicc jutott az eszébe.
Az ifjú cukrász egy nudistastrandon árulja a fagylaltot. Egyszer csak odajön hozzá egy csábos hölgy, és kér tőle három gombóc fagyit.
A cukrászsrác úgy elbámészkodik a meztelen szépségen, hogy még pislogni is elfelejt.
– Miért nézel ennyire, sosem láttál még pucér nőt?
– Hallod, nem téged nézlek én, hanem azon tűnődöm, vajon honnan veszed elő a pénzt, amivel kifizeted a fagyit!
Pistike, tüsszögve strandoló fagyinyaló
