Nagy öröm ért bennünket a héten: a Kapu Tibi kaput nyitott a csillagok fölött, így ismét van magyar az űrben! Hangsúlyozom: aZ Űrben, nem pedig A Zűrben. Mi tagadás, a zűrben is van belőlük néhány, mondjuk a zősök, akik körül folyton totális káosz uralkodik: eleget tenni a munkaheji kötelességeknek, zámlákat befizetni, a lakásban feltakarítani, ügyeket intézni különféle hivatalokban, emellett ezeregy egyéb feladatot elvégezni, és hát velem is érdemes lenne egy kicsit foglalkozni, hogy egy nap én is okos tudós ember legyek, akit majd felküldenek aZ Űrbe tudományos kísérleteket végezni. El is árultam nekik a nagy tervemet, mire atata csak megvakarta az állát, és elmondott egy viccet, ami káo éppen akkor jutott az eszébe.
Két nagyapa beszélget.
– Az én unokám egy nap nagy tudós lesz. Minden tantárgyból kitűnő osztályzata van.
– Az enyém pedig hős lesz.
– Miből gondolod ezt?
– Láttam a bizonyítványát, és azzal haza mert menni.
– Van az úgy, hogy piszok nehéz a tananyag, Tegyula – élcelőde az öreglány. – Láttad, megy a kollektív álmélkodás a zújságban meg a közösségi oldalakon, hogy mijen nehéz volt a kisérettségi irodalmi része.
– Nem mondod, Tematild! – vevé a lapot a fater. – Hát ha valaki képtelen egy irodalmi szöveget értelmezni, akkor igencsak nehéz neki az alapján bármilyen feladatot megoldani.
– No de a valamivel idősebb diákok, a sztudentok egy része állítólag alaposan felkészült a Vid-napi tiltakozásra Belegrádban – tájékoztatá amama.
– A hírekből annyit szűrtem le, hogy mindenki irtó készülődik a szombati tüntetésre – állapítá meg az öreg.
– Remélem azért, nem torkollik semmiféle rendbontásba a megmozdulás – fűzé hozzá a muter.
– Én meg még abban is bízom, hogy a zösszes idei vihar elkerül bennünket – sóvároga atata. – A napokban olyan zivatar csapott le a franciákra, hogy csak na! A százhússzal hasító szél fákat döntött ki, a Tejföl-torony csúcsa is himbálózott, az eső pedig még a parlamentbe is befolyt.
– Ne is messélj nekem ilyen zörnyűségeket, mert rosszul leszek, beszéljünk inkább zép dolgokról – javasolá az öreglány –, például arról, hogy kivirágzott a kaktuszunk!
– Más dolga sem volt ebben a nagy hőségben – jegyzé meg rezignáltan a fater.
– Te ezt egyáltalán nem érted, Tegyula! – dünnyöge amama. – A kaktusz évente mindössze néhány napra virágzik ki. És az igenis esemény!
– Akkor meg pláne nem értem ezt a nagy felhajtást körülötte – értetlenkede az öreg. – Ma kivirágzott, holnapra elvirágzik, holnaputánra pedig megint csak szúr, ugyanúgy mint tegnap tette. Bëzvëzë!
– A szavaidból ítélve, úgy tűnik nekem, Tegyula, hogy rád férne egy tengerparti nyaralás – kacérkoda a muter.
– Nahát, Tematild, mi vagy te – kérdé évődve atata –, gondolatolvasó, kódfejtő, netán agyturkász?!
– A te esetedben mindhárom! – válaszola somolyogva az öreglány.
– Ha már ennyire a lelkembe látsz, Tematild – magyaráza a fater –, akkor azt is biztos tudod, hogy én az itthoni nyaralásra esküszöm, és csak oda megyek szívesen, ahol jobban érezném magam, mint idehaza. Mivel azonban általában sehol sem érzem olyan jól magam, mint itthon, úgy vagyok vele, hogy nem is kell innen feleslegesen kimozdulni.
– Ez borzasztóan szomorúan hangzik, Tegyula – sóhajta amama.
– Tévedsz, Tematild, ez egy módfelett praktikus hozzáállás a nyaraláshoz – értelmezé az öreg –, mindenekelőtt kényelmes, merthogy semmiféle megrázkódtatással nem jár: nem kell szállást foglalni, az utazást megszervezni, a sok motyót becsomagolni, vagyis az úttal járó rengeteg tennivaló egy pillanat alatt megoldódik azzal, ha nem kell elutazni, nem utolsósorban olcsó!
– Lehet, te ezt gyakorlatias megközelítésnek tartod – mondá a muter –, de szerintem ez már inkább önigazoló filozófia. Az igazság ellenben az, hogy minden utazással új ismeretekre és tapasztalatokra teszünk szert.
– Én már abban a korban vagyok, amikor már semmi ilyen új izékre nem vágyom – legyinte atata.
– Tévedsz, mindig lehet valami újat felfedezni – vitatá az öreglány. – Olvastam, hogy a tokiói expón a japánok odavannak a zerb csevapért!
– Csak meg ne ülje a szusihoz és tengeri halacskákhoz szokott gyomrukat a zsíros csevapcsicsa – csipkelőde a fater.
– Valahogy majd csak elviselik – közlé az épp betoppanó Zacsek zomzéd. – Legfeljebb több szakét isznak rá.
– Jaj, zomzéd – hüledeze amama –, hogyan viselik ezt a rekkenő hőséget?
– Ahogyan a legtöbben: behúzódunk és nyomatjuk a klímát – felele a Zacsek –, a kedves nejemnek közben cifra ötletei támadnak. A minap azt mondja, fel kellene újítani a házat. Jött haza nemrég valahonnan, és olyan szögben esett a fény az épületre, hogy feltűnt neki, mennyire kopottas a homlokzata. Mondtam neki, drágám, ahogyan per pillanatban alakul a világpolitikai hejzet, hidd el, hogy nem a mi házunk megkopott vakolata a legnagyobb gond.
– Ha mindenáron szeretnének némi építkezéssel foglalkozni – tanácsola az öreg –, a jelenlegi szituációban a legokosabb lenne az udvarban vagy a kert végében ásni egy bunkert, jó mélyen.
– Ez a világpolitika egy óriási sakkjátszma – bölcselkede a muter.
– Amit a nagymesterek játszanak a Föld nevű sakktáblán a bábjaikkal – egészíté ki a Zacsek.
– Bizony – bólogata atata. – Valami spéci lépés, sáncolás vagy mi lehetett az is, amikor Ámerika éjféli kalapácsa lecsapott Iránra, gondolom, páran rendesen berosáltak tőle.
– Érdekes, hogy az amcsi főseriff Trampli azt nyilatkozta, két hétig spekulál majd, mitévő legyen, erre föl két napon belül elindította a repülőket – csóválá a fejét az öreglány.
– Biztos úgy vélte, néha úgy lehet a leggyorsabban eljutni a békéhez, ha az ember kalapáccsal politizál – találgatá a Zacsek.
– Mindenesetre a 12 napos izraeli–iráni háború állítólag véget ért – szögezé le a fater. – Jó szokás szerint, ezúttal is mindenki nyert, vagy legalábbis a maga módján megünnepelte a győzelmet, bár szerintem az igazi győztese az egésznek a Trampli. A héten megtartott NATO-csúcson a főjenki volt a sztár!
– Remélem, azért, tovább tart a béke, mint ameddig a háború tartott – heccelőde amama.
– Az eset mérföldkő is egyben: ez az első békemegállapodás a történelemben, amelyet a közösségi médiában jelentettek be – tudatá a Zacsek.
– Mindennek a kulcsa, hogy a Trampli roppant jó pszichológus – világíta rá az öreg. – Szerinte Izrael és Irán olyanok, mint két kölök, akik összeverekedtek az iskolaudvarban, és annyira püfölik egymást, hogy lehetetlen őket megállítani. A megpatkolt pszichomókus szerint ezért hagyni kell őket néhány percig, hadd csépeljék egymást, és azután szétválasztani őket.
– Ha így folytatja, a végén még Nobel-békedíjat kap – nyugtázá a muter.
A történetről a Zacseknak az alábbi vicc jutott az eszébe.
Az elromlott kocsit senki nem tudja megjavítani, hiába viszi a gazdája szervizből szervizbe. Végül egy szerelő vállalkozik a feladatra. Fölnyitja a motorház tetejét, kettőt rácsap kalapáccsal a motorra, s csodák csodájára, a kocsi ismét úgy megy, mint újkorában.
– Köszönöm! Mennyivel tartozom?
– Ötezer dinárral, uram.
– Ezért a két ütésért?!
– A két ütés csak száz dinár, uram. A többit azért kapom, mert tudtam, hová kell ütni.
Pistike, űrutazó a kerti bunkerból
