Nemrég került elő a bajsai Zákó család újvidéki magántulajdonában lévő családi irategyütteséből, igazi irodalomtörténeti kuriózumként, Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) A Reményhez című, ismert és népszerű költeményének egy kéziratos szövegvariánsa, amely első ízben kerül itt közlésre.
A felfedezésnek számító négyoldalas kézirat címe Ékes Daal, s nem négy szakasza van, mint a költemény későbbi, végleges, nyomtatott változatának, hanem öt. Amellett szövegében is eltér a későbbitől: vannak benne kihagyott részek, de vannak újak is.
Egyébként A Reményhez című költemény, miután akkortájt igen népszerű, megzenésített versről volt szó, 1803. évi megjelenésétől kezdődően – s ezt Stoll Béla kitűnő bibliográfiája alapján tudjuk – több mint harminc kéziratos énekeskönyv jegyzi, esetenként szövegváltozatokban. Voltaképpen, iskolapéldája volt egy ismert szerző által írt költemény folklorizálódásának. Alighanem e vajdasági szövegvariáns esetében az „ősszöveg” egy változatáról lehet szó, amely most, több mint két évszázad után váratlanul felbukkant. A munka e szöveget ismerteti s megkísérli behatárolni annak keletkezési idejét, s elhelyezni az eddig ismert szövegváltozatok közé.
Az Ékes Daal (azaz: A Reményhez) kéziratos példánya, amelyet egy négyoldalas, 12 x 19 cm méretű, vékony, áttetsző, merített (levél)papírra másoltak át annak idején – minden valószínűség szerint a 19. század legelején –, a bajsai Zákó család irat-együttesének dokumentumai (szerződések, levelek, hivatalos iratok, beadványok) között lappangtak, több mint kétszáz évig. A Zákó család Bács-Bodrog megye nemesi családja volt már a 18. század második felében. Mária Terézia 1751. június 25-én Zákó Istvánnak (Stevan Zako), a dalmát születésű ókanizsai kapitánynak, az egykori nemzeti hadsereg (militiae nationalis) tisztjének adományozta a bajsai pusztát, 1761. március 1-jén pedig nemesi levelet is, a „bajsai” előnév használatával (Borovszky 1909, 56; Nagy 1865, 296–297). Az Ékes Daal kézirata, valószínűleg a családalapító Zákó Istváné lehetett, esetleg Zákó Györgyé, aki a 19. század elején Bács vármegye rendes táblabírája volt. A családi iratok azt igazolják, hogy a Zákóknak igen jó kapcsolatai voltak Bécsben is, akárcsak Pesten, de egyebütt is, s hogy ügyintézéseik során sokfelé megfordultak. Az akkor népszerű és már folklorizálódott költemény szövegét vagy egyik ügyintéző útjáról hozhatta magával a családfő, vagy pedig (ami valószínűbbnek tűnik, a kézirat formátuma és papírja miatt) levélben küldte meg neki valaki. Mindenképpen lényeges, hogy a lemásolt költeményt fontosnak tartották megőrizni a családi okmányok között.
Egy szerencsés kezű újvidéki gyűjtő birtokolta éveken át a Zákó-dokumentumok egy részét, nem is sejtve, hogy a kor szokásai szerint, hosszában félbehajtott iratok egyikének közepében A Reményhez c. költemény átirata lappang. E sorok írója véletlenszerűen akadt rá, a 18. század végi és 19. század eleji Zákó-dokumentumok tanulmányozása közben. A felfedezés természetesen azonnal felkeltette a kutatói kíváncsiságot is, hiszen mindenekelőtt szükség volt összehasonlítani a meglelt (új) szöveget a már jól ismert, meglévő szöveggel/szövegekkel, és megkísérelni annak datálását is.
Ez indította el azután a kutatást, amely több érdekes adattal is szolgált A Reményhez keletkezéstörténetéhez és annak folklorizálódásához.
AZ „ŐSSZÖVEGTŐL” A FOLKLORIZÁLÓDÁSIG
A tárgyalt Csokonai-vers eredeti kézirata nem maradt fenn mindmáig, ám a szakirodalom több egykorú másolatát ismeri, aminek az a magyarázata, hogy énekeskönyvek őrizték meg szövegvariánsait, hiszen énekelve is elterjedt (Szilágyi 2002, 717). Keletkezéstörténetét több jeles irodalomtörténész kísérelte meg feltérképezni, kisebb-nagyobb sikerrel, a fellelt, főképp másodlagos források alapján. Nagy Gábor szerint a Lilla-dalok költeményei közül „már a Komáromi esmeretsége előtt sokak megvoltak s későbben alkalmaztattak Lillára” (Szilágyi 2002, 719). Nagy Gábor fel is sorol 13, már korábban elkészült verset, közöttük A Reményhez című költeményt is. Ugyanakkor Ferenczi, valószínűleg Nagy Gábor nyomán, úgy fogalmazott, hogy „1796-ban már megvolt A Reményhez”, s azon a véleményen volt, hogy első változata 1797-ben készült el, s Csokonai 1798-ban azt átdolgozta (Szilágyi 2002, 720). Azonban sem az 1796. évi vagy 1797. évi ősszöveg nem maradt fenn a Csokonai-hagyatékban. Összes műveinek kritikai kiadása hitelt ad Nagy Gábor szavainak, az ősszöveg 18. század végi létezésével kapcsolatosan, noha megjegyzi, hogy Csokonai 1797. évi, szerelmi tárgyú verseinek jegyzékében (amely a versek kezdősorait is tartalmazza), e költemény nem található (Szilágyi 2002, 720). Szilágyi Ferenc kutatásai nyomán pontosítja, hogy a vers végső (nyomtatásban is megjelent) változatát nem 1803 végére kell datálni, (mint azt korábban Varga Balázs tette), hanem 1802-re, amikor is elkészült a ma ismert formája (Szilágyi 2002, 720).
A Csokonai-vers ősszövegének létezését Juhász Géza részint Csokonai saját vallomására alapozza. A költő ugyanis A Lilla-dalok előszavában megvallja, hogy „nem egyetlen személyhez írt verseit tartalmazza: némelyik még 1793-ból való, de akad köztük 1802-es is, sőt néhányat egyenesen más kérésére írt” (Juhász 1966, 406). Ez utóbbiakhoz tartozhatott A Reményhez is, hiszen főképpen Kazinczy Ferencre alapozva, több irodalomtörténész is valószínűnek tartja, hogy Csokonai megrendelésre írta – már meglévő zenei szerzemény dallamára (Juhász 1966, 406; Molnár 1918, 423; Kazinczy 1916, 166; Szilágyi 2002, 719–720; Csetri 1973, 687; Harsányi 1927, 119–120). Ugyanakkor, Kemsei István is, Csokonai versírási gyakorlatáról értekezve, azt bizonygatja, hogy „kevesen érleltek, komponáltak, javítgattak, csinosítgattak olyan sokáig egy-egy verset, mint Csokonai. Életművében se szeri, se száma a hozzátoldásoknak, sorcseréknek, motívumismétléseknek, a lehető legtökéletesebb kifejezés keresésének” (Kemsei, 2003). Mindezek a körülmények igazolják a szövegvariánsok létezését is, amelyeket – A Reményhez vonatkozásában, több mint harminc kéziratos énekeskönyvre való hivatkozással – tételesen bizonyít Stoll Béla kitűnő bibliográfiája (A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1542–1840) (Stoll, 2002).
(Folytatjuk)
