Az idei könyvheti széttekintése során a délvidéki olvasó kellő elégedettséggel állapíthatta meg: könyvkiadásunk – a sajtópublikációkkal együtt – következetesen ápolja magyarságunk közösségi öntudatát, kellő lelki és szellemi támaszt biztosít társadalomépítési munkájához. Mint ahogyan napjainkban a Kárpát-medencei magyar könyvkiadás is eljutott a nemzet szolgálatának régóta várt és remélt kiteljesedéséig. Mérvadó tudományos intézményeink tekintetében újra létezik egységes magyar nemzeti gondolkodás.
Az 1989–1990-es közép-európai változásokat követően az utódállamok magyar közösségeinek „műhelyeiben” a felszabadultság friss lendületével újult meg a történelmi múlt, a szűkebb közösség, a kishaza elmúlt évtizedeinek, évszázadainak hagyományai és öröksége iránti érdeklődés. Ahogy a sívó homokon az újra gyökeret verő növényvilág, úgy indult hajtásnak, úgy szökkent szárba és lombosodott ki a történelem iránti érdeklődés, és fogalmazódott meg a történeti forráskutatások iránti igény. Sok évtized mulasztásainak pótlása sürgetett a kutatói programok megfogalmazásakor, a monográfiák és monográfia-sorozatok kidolgozásakor. És mint minden lelkesedéstől túlfűtött szándék esetében, most is jelentkeztek naiv hittel túlméretezett ötletek, amelyek azután nem jutottak túl az első fellángolás hevületén, mégis látni kellett, hogy a múlt és a múltból eredő közösségi értékek feltárásának, megmutatásnak és közkincsé avatásának szándékában a magyar kisebbség önmagára találásnak boldog pillanatait élte meg. Hosszú évtizedek csöndes, olykor rejtőzködő munkája kellett a szellemi építkezés igényének nyilvános megfogalmazásáig.
1935-ben a Kalangya szerkesztői a májusi számot egyfajta társadalmi látleletnek szánták, leírását szerették volna adni a jugoszláv valóság mindazon körülményeinek, amelyek Tóth Bagi István Pusztulunk, veszünk... tanulmányának címében megfogalmazott, végkövetkeztetésnek is beillő megállapításhoz elvezettek. Kende Ferenc Magyar szellem – kisebbségi szellem című bevezető tanulmányában meglepő határozottsággal fogalmazott: „Jugoszláviában élő magyarságunk szétszóródottságának, társadalmi, gazdasági és kulturális szervezetlenségének valóságos okait kimutatni legsürgősebb és legfontosabb feladatunk. Amíg életmegnyilvánulásainknak minden gyökérszálát alaposan nem ismerjük, addig meddőségre van kárhoztatva minden olyan tevékenységünk, ami életerőnket gyarapítaná. Minden törekvésünk hiábavaló és sziszifuszi munka, ha a dolgok mélyére nem tekintve a valósággal nyíltan szembe nem nézünk.” Nyílt és határozott beszéd volt – nem is kerülte el a hatóságok figyelmét. Ugyanott Szirmai Károly Íróink és közösségünk című rövid cikkében kimondta: „Mint a szélrózsa minden irányába szétvert falka, úgy bomlott szerte a trianoni békeszerződéssel a magyarság. Útmutató szellemekben a jugoszláviai magyarság volt a legszegényebb. Pedig az új korszak beköszöntével legjobban a mi tradíciótlan és öntudatlan népünk szorult volna tanácsadóra. Tizenhét esztendő alig változtatott ezen az állapoton. Sőt, rosszabbodott a helyzet, mert elszegényedtünk, s mert jövőnk egyre kevesebb utánpótlással kecsegtet. De leginkább azért, mert népünk felébresztése és megmentése érdekében eddig vajmi keveset tettünk.” A továbbiakban azt kifogásolta, hogy a magyar közösség szellemi vezetőiből hiányzott „a kisebbségi életre való teljes áthasonulási képesség”. A huszonhat írás szerzőinek többsége kimondva vagy kimondatlanul a magyar közösség társadalommá szervezését – s vele együtt intézményrendszerének kiépítését – tartotta a legégetőbb feladatnak. Határozottan fölismerték, ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a megkerülhetetlen sorskérdésekkel szembesülve végre a délvidéki magyar kisebbség körében is kialakuljon az egészséges önvédelem reflexe. A cenzúra azonban zokon vette ezt a korábban soha nem tapasztalt határozottságot, s a már nyomdában lévő lapszámot az ügyészség betiltotta. A hatalom erőszakos közbelépése kétségtelenül egy kibontakozó népismereti mozgalom munkáját számolta fel, a lendület megtört, és hasonló együttes föllépésre a két háború közötti időszakban nem került sor. Megszaporodtak azonban az egyéni kiállások, Draskóczy Ede, Szegedi Emil, Deák Leó és Csuka János kisebbségpolitikát is érintő cikkeiben és tanulmányaiban az ellehetetlenített magyar kisebbségi társadalom nyomorának okait kutatva rendre a jogfosztottság, a kirekesztettség történeti-szociológiai forrásaira mutattak rá.
Az ilyen fokú társadalmi szervezetlenség közepette gondolni sem lehetett arra, hogy a történelem, a népélet, a művelődéstörténeti kutatások számára bárhol is műhelyt vagy intézményt teremtsenek. A délvidéki magyarság kisebbségi élete a többségi nemzet részéről megnyilvánuló túldimenzionált politikai nyomás – és elnyomás – következtében akaratlanul is átpolitizálódott. Átpolitizálódott már azzal is, hogy elvileg a túlélési stratégiák kidolgozására kényszerült (volna), s ehhez valamennyi társadalmi és történelmi adottságával és örökségével számot kellett volna vetni. Ebből eredt legsúlyosabb tragédiája is: hagyományos történelmi örökségétől megfosztottan kellett olyan erős társadalommá szervezni a közösséget, amely határozott politikai képződményként birtokában van azon eszközöknek, amelyek segítségével képes lesz saját érdekei megfogalmazására, saját sorsa alakítására. Történelmi örökségnek tekinthetők az ipari-gazdasági háttértől kezdve a pénzügyi intézményrendszeren át a tudományos és művelődési intézményekig mindazon adottságok, amelyek vagy eleve léteznek, vagy esetleges hiányuk a lehető legsürgősebb pótlásra mozgósítja a közösséget, s amelyek a társadalom életének működéséhez – akár láthatatlanul is – biztosítják a feltételeket.
A csaknem félmilliós délvidéki magyarság számára az adott társadalmi körülményekből eredően sem a nemzeti hagyományok vállalása, sem a teljes mértékű politikai szerepvállalás lehetősége nem volt adott. Ami persze megfordítva is érvényes: lehetetlen volt a társadalommá szerveződése, mert a vele szemben érvényesített többségi politika megfosztotta anyagi és szellemi örökségétől – kisközösségi szokásrendjétől kezdve a létezésének anyagi feltételeit biztosító kisebb-nagyobb földbirtokaival együtt a nemzeti kultúrájának, vallási meggyőződésének szabad vállalásáig úgyszólván mindentől. A gyarmati kiszolgáltatottságból való felemelkedésnek a legbiztosabb útját a múltban is a szellemi önépítés jelentette. Az utódállamok magyarsága esetében ez fontos időeltolódásokkal játszódott le, s csak a diktatúrák bukásával, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején kezdhette meg a szellemi építkezés hatalmas munkáját.
Nyitókép: Mák Ferenc gyűjteménye
