2024. június 13., csütörtök
RECENZIÓ

Kisképernyős kirándulás a történelembe

Rachel Kondo – Justin Marks: A sógun

Történelemoktatásunk az elmúlt évtizedekben a végletekig Európa-központúvá vált. Az általános iskolákban a világtörténelem jobbára csak az európai országok és az Egyesült Államok históriájára korlátozódik. A középiskolákban ennél is rosszabb a helyzet. A diákok a szakközépiskolákban kizárólag nemzeti történelmet tanulnak, mindösszesen egy évig. Csak a gimnáziumokban és egyes négyéves középiskolákban tanulnak valamivel bővebben a világtörténelemről. Mindeközben a világ a globalizációnak és a világhálónak köszönhetően soha nem volt olyan nyitott, mint manapság. Emellett az egykoron távoli, egzotikusnak számító országok, mint Kína, India, Japán, Dél-Korea, ma már a világgazdaság megkerülhetetlen szereplői, amelyek sok tekintetben megelőzik az európai országokat. A kultúra területén is egyre nagyobb a fent említett országok befolyása. Elég, ha csak a fiatalok körében oly népszerű dél-koreai popegyüttesekre, vagy a japán animációs filmekre és képregényekre, a mangákra gondolunk. Ezen országok történelméről az oktatásban alig esik szó. Pedig más nemzeteket sokkal jobban megismerhetjük, ha tisztában vagyunk a múltjukkal, nagy sorsfordulóikkal, tudjuk azt, hogy mely hatások mellett alakult ki a kultúrájuk. Sajnos mivel az oktatás e tekintetben nem elégíti ki az érdeklődők kíváncsiságát, az érintettek jobb híján autodidakta módon könyvek, internetes oldalak esetleg történelmi filmek segítségével tehetik ezt meg. 

A Hulu és az FX nemrégiben A sógun címmel éppen egy ilyen sorozatot mutatott be, amely a kora újkori feudális Japánba kalauzolja el nézőit. A készítők egyébként nem kevés kockázatot vállaltak ezzel az alkotással, hiszen az James Clavell 1975-ben írt A sógun című nemzetközi sikerű bestseller regénye alapján készült. Ráadásul a könyvből 1980-ban azonos címen már készült egy minisorozat Richard Chamberlain főszereplésével, amely nagy népszerűségnek örvendett a nézők és a kritikusok körében egyaránt.

A történet cselekménye 1600-ban játszódik, amikor egy angol hajós, John Blackthorne (Cosmo Jarvis) Japán partjaira vetődik. A távol-keleti országban ekkor éppen egy ingatag béke van érvényben. A taikó, a japán uralkodó még kiskorú. Helyette egy öttagú régenstanács irányítja az országot, amelyet a legerősebb daimjók vagyis földesurak alkotnak. A tanács azonban megosztott. Közülük a legerősebb Toranaga Josi (Szanada Hirojuki), akiben sokan az évtizedek óta betöltetlen sóguni cím várományosát látják. A tanács többi tagja ezért le akar számolni Toranagával, mindenekelőtt a testület másik erős embere, Kazunari Ishido (Hira Takehiro). John Blackthorne e polgárháborúval fenyegető politikai konfliktus kellős közepébe csöppen, amikor kalandos körülmények között Toranaga udvarában találja magát. Az angol hajósnak az idegen ország nyelvének, szokásainak, bonyolult politikai viszonyainak megértésében csak egy angol nyelvet ismerő keresztény japán nő, Mariko Toda (Anna Sawai) van segítségére.

Fontos kiemelni, hogy a sorozat és az alapját képező regény történetét valós események és személyek ihlették. Az alkotás az 1600. október 21-én lezajlott szekigaharai csata közvetlen előzményeit hivatott bemutatni. Maga a csata a japán történelem egyik legfontosabb fordulópontja, olyan léptékű, mint a magyar történelemben a mohácsi, vagy a szerb történelemben a rigómezei csata, azzal a különbséggel, hogy Szekigahara következményei pozitívak voltak Japán számára. A csatának köszönhetően Tokugava Iejaszu vált Japán tényleges vezetőjévé, vagyis sógunává. Uralmával véget ért egy évtizedek óta tartó háborús időszak, befejeződött Japán egyesítése és kezdetét vette egy csaknem három évszázadon át tartó békés időszak, amelyet Edo-korként jegyez a japán történelem. A sorozat egyik főszereplőjét, Toranaga Josit is éppen Tokugava Iejaszu ihlette. 

Maga a sorozat pedig egy figyelemre méltó alkotás. Legfőbb érdekessége, hogy bár az a szekigaharai csatához vezető utat vázolja fel, a tíz rész alatt mégsem látunk egyetlen nagy csatajelenetet sem. Persze itt nem arról van szó, hogy szűkös lett volna a sorozat költségvetése. A korhű és díszes jelmezek, a pazar díszletek, a szamurájseregek felvonulását ábrázoló grandiózus jelenetek éppen arról árulkodnak, hogy az alkotók semmin sem spóroltak, de a könyvhöz hűen a nagy fegyveres összecsapások helyett egy sokrétű és szövevényes karakterdrámával igyekeztek bemutatni a sorsforduló előtt álló Japánt. A nézők a sorozatot kísérve megismerhetik a kulcsszereplők céljait, világnézetüket, múltjukat, távlati terveiket, önös érdekeiket, és természetesen egymáshoz fűződő viszonyukat is.

Mindazok a tényezők, amelyek a riválisokat elvezetik a szekigaharai csatamezőre. A sorozat azonban ugyanilyen fontos hangsúlyt fektet arra is, hogy megértesse velünk, hogy a gyarmatosítás korában mit gondoltak egymás kultúrájáról a japánok és a nyugatiak. Ez pedig legalább olyan érdekes, mint a politikai intrikák világa, hiszen a főhős John Blackthorne egy olyan országban találja magát, ahol az adott szó, a hűbérúr iránti hűség vagy egy elvont eszme fontosabb még az emberéletnél is. A japánoknak viszont azzal kell szembesülniük, hogy az általuk lenézett és barbárnak tartott európaiak birodalmukat csak egy meghódítandó és gyarmatosítandó földdarabnak látják. E jelenetek láttán a nézők megérthetik, hogy Japán az Edo-korban miért zárkózott el két évszázadra a külvilágtól. Természetesen az ilyen karakterdrámák csak akkor működnek, ha a színészek kimagasló teljesítményt nyújtanak. E tekintetben pedig A sógunra nem lehet panasz. Mindenekelőtt Az utolsó szamurájban, a 47 Roninban és a Farkas című X-men filmben is feltűnő Szanada Hirojuki érdemel dicséretet, aki lehengerlő, karizmatikus alakításával kiválóan kelti életre a tekintélyparancsoló, méltóságteljes, hatalomra törő és ravasz japán hadurat. Anna Sawai szintén remek alakítást nyújt, aki pusztán arcrezdüléseivel képes jelezni, hogy a kimért és visszafogott Mariko Toda lelkében valójában milyen elfojtott, mély érzelmek kavarognak. Éppen ezért a néző a tizedik rész végéhez érve nem érez hiányérzetet, hogy nem látott nagy csatajelenetet, úgy ismeri meg a szekigaharai csata jelentőségét, kimenetelét, az abban részt vevő feleket, hogy maga a neves ütközet nincs is a filmben. Ez pedig mindenképpen egy megsüvegelendő teljesítmény.

Összességében elmondható, hogy A sógun az idei év eddigi egyik legjobb sorozata. A történelem szerelmeseinek, a távol-keleti országok iránt érdeklődők számára egyenesen kötelező darab, hiszen remekül vázolja fel egy általunk alig ismert ország történelmének egyik sorsdöntő pillanatát. Ezenfelül megismerhetjük az akkori japánok gondolkodásmódját, szokásait, az újkori gyarmatosító hatalmak viszonyát a távol-keleti országhoz. Természetesen ez az alkotás nem töltheti be azt az űrt, amit a történelemórák hagynak maguk után, mégis közelebb hozza hozzánk egy olyan ország históriáját, amelyet a mai globalizálódó világunkban alaposabban kéne ismernünk.