Anyanyelvünk teremti meg a saját világunkat, meghatározza gondolkodásunkat, és segít eligazodni a mindennapjainkban.
Miután megszületünk, készen állunk arra, hogy a világ bármely nyelvét elsajátítjuk, viszont a véletlen, a sors, vagy a teremtő keze meghatározza azt, hogy pontosan melyik is lesz az a nyelv, amit anyanyelvünknek fogunk nevezni. Egy hosszú tanulási folyamat veszi kezdetét, amely azután életünk végéig tart. Anyanyelvtudásunk állandóan fejlődik és változik. Objektív mércékkel mérve sohasem lesz tökéletes, viszont szubjektíve már az első pillanatban eléri a tökéletességet. Az anyanyelv elsajátításával elveszítjük azon képességünket, hogy a világ bármely más nyelvét magunkénak tudhassuk. Éppen ezért az anyanyelv egy biztos pontot jelent az életünkben, amelybe mindig kapaszkodhatunk. Sohasem vagyunk elveszve, mindig ott vagyunk, ahol a nyelvünk otthont rendez be számunkra.
Az anyanyelv egyéni, egyszeri és megismételhetetlen. Egy csoda. Egy olyan csoda, amit meg tudunk osztani azokkal, akik anyanyelve nagy arányban megegyezik a saját anyanyelvünkkel. Így betölti egyik fontos funkcióját, a másik egyénnel, a közösséggel való kommunikációt. Ez a kommunikáció azonban sohasem lesz tökéletes és zavartalan, mert két személy sohasem beszéli százszázalékosan ugyanazt a nyelvet. Mindannyian mást örökölünk szüleinktől, mindannyian mást hozunk magunkkal, mindannyian rendelkezünk olyan szavakkal, kifejezésekkel, mondatokkal, amelyek csak ránk, a családunkra, a baráti körünkre, az osztályunkra (és nem csak az iskolaira), a településünkre jellemzőek, és használjuk is ezeket. Egy egész sor jelenség határozza meg a nyelvünket, és mint ahogy nincs két ugyanolyan ember, nincs két ugyanolyan anyanyelv sem. Az élet azonban az univerzalitásokat kedveli, akkor tudunk érvényesülni, szót érteni, ha a különlegességeinket lehántjuk magunkról, és nyelvünkkel is minél inkább igazodunk a sztenderdekhez, az előírásokhoz. Ha elveszítjük az egyéni dolgainkat, ha uniformist húzunk, amitől érthetőek leszünk, máris közelebb vagyunk a közösséghez, és értjük a közösséget, és megértjük a benne lévő többi szintén uniformisba bújtatott egyént.
Valamikor a kistelepüléseink, és ez Vajdaság esetében hatványozottan igaz, szinte mindegyike sajátságos nyelvjárással rendelkezett, amitől az ott élő egyéneket már az első kimondott mondataik után azonosítani tudták. Ha valaki az egyik településről átment a másikba, és megszólalt, tudták, hogy idegen, sőt esetenként azonnal a bicskához nyúltak. Viszont a világ változása nem volt kegyes ezekhez a nyelvjárásokhoz, a beszélőik száma egyre fogy, és a használatuk ma már csak az idősebbekre jellemző, és legfeljebb csak a nem formális, családi vagy baráti találkozások alkalmával kapnak teret. A nyelvjárások jelentőségének csökkenésével a nyelvek egyre inkább egyneműekké válnak, és a változásuk, amely folyamatos, az is egyneművé válik. Ha a központban változik valami, új szó jön be, új kifejezés honosodik meg, az a periférián is helyet követel magának, és nem hagy lehetőséget a nyelvjárásoknak arra, hogy saját utat járjanak. Ez az egyneműsödés talán valamikor az írás elterjedésének folyamatában kezdődött el, de azután a rádió, a televízió elterjedésével felgyorsult, és az internet már csak a poén szintjén vesz tudomást a nyelvjárásokban lévő másféle ízekről, különleges zamatokról.
Ez csak az egyik aspektusa annak a folyamatnak, amelynek következtében saját egyéni kis világunkból egyre fogy a levegő. A világhálónak köszönhetően mindig és állandóan mindenhol vagyunk, az egész világban vagyunk, a fórumon vagyunk, ahol az emberek ugyanolyanok, ugyanúgy viselkednek, és ugyanúgy beszélnek, vagy ha nem így tesznek, ajtót mutatnak nekik. Ha mindenhol és bárhol vagyunk, valójában nem vagyunk sehol. Nyelv nem létezhet közösség nélkül, de közösség sem létezhet nyelv nélkül, és a sok-sok saját anyanyelvnek mind arra kell emlékeztetnie a közösséget, hogy az egyén a legnagyobb érték.
