– Mindez olyan megalázó.
– De látod, hogy bejön neki: a nyugdíjasok megint istenítik.
– No de akkor is...
– A saját anyámmal nem jutok dűlőre. Egyre csak azt hajtogatja, hogy „ez legalább ad”.
A párbeszédnek csak fültanúja voltam a minap. Az üzletek polcain megjelenő „dobra cena” felirat ihlette a beszélgetést. No, meg az államfőnk reggelije. Amikor fontosnak tartotta kamerák előtt, a kereskedelmi és a pénzügyminiszterrel együtt elfogyasztani azt a szendvicset, amelybe az általa propagált olcsó párizsit pakolta. Azután, hogy húsz árucikk árát korlátozta az állam. Az „akciót” pedig maga az államfő jelentette be épp azelőtt, hogy lezárultak volna a jövő évi minimálbérről szóló tárgyalások.
Amelyek az idén is sokkal inkább bohózatra hasonlítottak, mint valódi egyeztetésre. Hisz a szakszervezetek ismét hiába harcoltak azért, hogy az éhbért végre kiegyenlítsék a minimális fogyasztói kosár értékével. Így ugyanis már most legkevesebb 57 ezer dinárnak kellene lennie a havi legkisebb jövedelemnek. Ehelyett még jövőre is alig haladja majd meg a 47 ezer dinárt a minimálbér: ekkora összeget jelentett be ugyanis 2024-re Aleksandar Vučić államfő hónapokkal azelőtt, hogy a tárgyalások egyáltalán megkezdődtek volna. Akkoriban a „nagy bejelentés” nem sikeredett valami fényesre, hisz az idei infláció már év elején felemésztette a jövőre beígért minimálbér értékét.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Hatalmas durranásra volt tehát szükség ahhoz, hogy a nép elfeledkezzen a szakszervezetekről, és arról, hogy még a hivatalos adatok szerint is rohamosan zuhanunk a mélyszegénységbe. És az államfő marketingesei ismét nem okoztak csalódást: míg a választások előtt egy frizsiderből sétáltatták ki a pozícióját megtartani kívánó Vučićot, addig ezúttal egy bevásárlókosarat nyomtak a kezébe. Hogy félreértés ne essék: az elnöki palotában került a faragott asztalra az olcsó párizsi, tej, joghurt, tészta, de felismerhetetlen márkájú sampont és szörpöt is elővarázsolt az államelnökünk a piros műanyag kosárból. Közben megtudtuk, hogy melyik árucikk mennyivel lesz olcsóbb az év végéig. A figyelmes néző megállapíthatta, hogy árucikkenként 20–50 dináros csökkentésekről van szó. Ennél jelentősebb zuhanást csak egy fajta párizsi esetében jelentett be az államfő, amelynek kilogrammját 399 dinárról 259-re csökkentették.
Másnap én is elmentem a boltba: a párizsit és a sampont ugyan nem találtam a polcokon, de a többi szóban forgó árucikk hellyel-közzel megkapta a „dobra cena” jelzést. Közben töltött paprikát kívánt a család: több napra gondoltam főzni, így miközben pásztáztam az államfő által meghirdetett akciót, egy kilogramm darált húst is kikértem a hentesrészlegen. Bámészkodásom közben elfelejtettem leellenőrizni az árát: csak a kasszánál figyeltem fel arra, hogy az ezresből alig kaptam vissza némi kis aprót. Nagyot nyeltem, hogy csillapítsam a torkomban duzzadó gombócot és az ökölbe ránduló gyomromat.
Közben arra gondoltam, hogy az elnöki lakosztály faragott asztalán heverő műanyag kosár láttán az emberek miért nem szörnyedtek el a fényűzés és nyomor kontrasztjától. Sőt: egyes médiafelületeken szájba is rágták az ellentmondást, miközben videófelvételeken mutatták be, hogy a kutyaszalámi drágább az addigra hírhedtté vált párizsin«l. Szakértők és elemzők sora igyekezett rámutatni arra, hogy az államfő tulajdonképpen a minimális fogyasztói kosár tartalmát pakolta ki az asztalára. Majd a „rossz szándékú” kommentárok elhessegetésére egy ugyanilyen asztalon reggelizett az olcsó párizsiból két nappal azelőtt, hogy a 47 ezer dináros minimálbért kőbe véste volna a pénzügyminiszter 2024-re. Hisz megtehette: a bevásárlókosárral sétálgató államfő és az elnöki lakosztályban elfogyasztott reggeli visszhangja ugyanis háttérbe szorították a szakszervezetek háborgásait. Nevezetesen azt, hogy az árcsökkentést arra a fogyasztói kosárra vonatkoztatták, amelynek értékéhez a minimálbért kellett volna igazítani. A bohózatok azt is feledtették a néppel, hogy a „jobb árak” még az előtt megszűnnek, hogy az általuk megpecsételt minimálbér érvénybe lépne.
Persze a kiváló marketingcsapat szövegkönyve alapján meggyőzően érvelő államfőnek el lehet hinni azt, hogy felismerte a nép gondjait, enyhíteni próbál azokon. De valahogy akkor is keserű szájízzel nyeli le az ember az olcsó párizsit. Mert akár tudatosodik ez bennünk, akár nem, az üzenet célt talál: azt sugallják módszeresen felénk, hogy képtelenek vagyunk eltartani magunkat és a családjainkat, nélkülük nem boldogulunk. Ha pedig sokáig hajtjuk fejünket álomra a kiszolgáltatottság érzésével, akkor előbb-utóbb azzá is válunk. És ezen a szinten már minden mindegy: a hiányzó boldogságot a médiából és közösségi terekről sugárzó cirkusszal pótoljuk, és megesszük az elébünk hajított száraz kenyeret.
Hisz csaknem kétezer éve működik a római császár „bölcsessége”. Semmi újat nem találtak ki az államfő marketingesei: a gladiátorok arénáját az internetre pakolták, a száraz kenyér helyére pedig párizsit pakoltak a polcokra. Még a páholyban lakmározó császárt is végignézhettük. És a nép szabályszerűen reagál: a nyomor továbbra is humorrá válik, ha meggyőzően tálalják.
