Egy reggel a járdán megjelent az angol nyelvű felirat. Szép, egyenletes betűkkel, jól olvashatóan, mintha valaki hivatalos közleményt ragasztott volna ki, csak éppen a városi fűtés indulásáról való tájékoztatás helyett kiskorúak bántalmazására buzdított. Az emberek megálltak, aki értett angolul, az el is olvasta, majd zavartan folytatták útjukat – ki a boltba, ki a templomba, ki a pszichológusához.
Bejelentették, természetesen. A helyi közösség elnöke bólintott, a rendőr felírta a jegyzőkönyvbe, az önkormányzat illetékese megnyugtatta őket:
– Megoldjuk.
Közben borzadva csóválták a fejüket.
Végül nem oldották meg. A felirat még hetekig ott virított.
– Biztos csak egy kamasz viccelt – mondták.
– Ezt senki nem gondolhatja komolyan, úgysem veszi senki biztatásnak – ismételgették.
Az emberek kikerülték, vagy átsétáltak rajta. Aztán egyszer csak erősen megkopott, alig volt már olvasható.
– Lám-lám, mégis leszedték – bólintott elismerően az egyik szomszéd.
– Ej, hogy meg kellett várni, míg magától lekopik – csóválta a fejét a másik.
De mindnyájan elégedetten mondogatták:
– Lám-lám, rend van, csak türelem kellett!
Tudták, hogy ha újra fölírják, senki sem fogja átfesteni, mert közben mindenki megtanult együtt élni ezzel a pár szóval a járdán.
És még aznap este újra megjelent a felirat.
Más színnel, szebben, kalligrafikusan.
A lakók szerint javult a közízlés.
