Főhajtás az 1944-es zentai áldozatok előtt

Vasárnap este  megemlékeztek az 1944-es magyarellenes atrocitások zentai áldozatairól. Az esemény kegyeletadó szentmisével kezdődött a Szent István-templomban, majd az ártatlanul kivégzettek emlékhelyénél, a Tiszán átívelő hídnál folytatódott. Itt Pásztor Árpád atya, a Szent István-templom plébánosa mondott imát az áldozatokért és megszentelte az emlékhelyet, majd Pataki Tibor történelemtanár emlékezőbeszédét László Roland színművész tolmácsolta.

A Zentai Magyar Kamaraszínház szíművésze a beszédben felidézte, hogy 1944 októberében és novemberében vérzivatar sújtotta a Bácska békés rónáit, s ennek a szörnyű időszaknak több tízezer magyar esett áldozatul. A legtöbben teljesen ártatlanul, minden valós ok nélkül váltak a bosszú kegyetlen gépezetének martalékává.

– 1944 őszén, a Vörös Hadsereg bevonulását követően, a jugoszláv partizánalakulatok katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban. Október 17-től a Kommunista Párt utasítására etnikai alapú, per nélküli, kollektív megtorlások kezdődtek. Korra és nemre való tekintet nélkül kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű civil lakosságot, kollektív bűnösséggel vádolva őket – idézte Pataki Tibor szavait.

A történelemtanár visszaemlékezései alapján az 1944–45-ös tél különösen kegyetlen volt a papság és az értelmiség számára, akik közül sokan életükkel fizettek hivatásukért, mert nem menekültek el. Az áldozatokat sokszor alantas indítékok alapján jelölték meg – gyakran csupán azért, hogy javaikra rátehessék a kezüket. Még halálukban sem adatott meg nekik a végtisztesség: testüket tömegsírokba hányták, vagy jeltelen helyekre dobták, sírjaik nyomtalanul eltűntek – a helyükön ma házak és sportpályák állnak.

1944. október 23-án megalakították a magyarok kizárásával a Népfelszabadító Bizottságot, betiltották a magyar nyelv nyilvános használatát, és megkezdődtek a letartóztatások. A feljelentések alapján 80–90 helybélit hurcoltak el; közülük 1944. november 9-én éjjel 65 embert kettesével összedrótozva a Tisza-partra vittek, ahol agyonlőtték őket. A holttesteket sietve elföldelték, némelyiküket később hozzátartozóik temették el jeltelen sírokba. A kivégzések és a fosztogatások még hetekig folytatódtak, a lakosságot erőszak, félelem és rettegés sújtotta.

A történtekre hosszú évtizedeken át a hallgatás fájdalmas terhe nehezedett. A félelem és a trauma generációkon át tovább élt, és több mint hetven évnek kellett eltelnie, mire a délvidéki magyarokra kimondott kollektív bűnösséget hivatalosan is eltörölték. A szerb parlament csak 2013-ban fogadta el az 1944–45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot.

– Számunkra ma már nem maradt más, mint az emlékezés és a megbocsátás. Hiszen ahogy Buddha mondta: haragot tartani olyan, mintha izzó szenet fognánk a kezünkben – abban a hitben, hogy másra hajítjuk, de végül mi magunk égnénk meg előbb.

Szűkebb pátriánkban és egész Vajdaságban ma a békés együttélés, a kölcsönös tisztelet és a közösségi összetartozás a jövő záloga. Bízzunk abban, hogy áldozataink nem hiába szenvedtek – hogy példájukból az utókor is tanul, és hasonló borzalmak soha többé nem ismétlődnek meg – zárta a történelemtanár gondolatait a színművész.

A megemlékezés végén a résztvevők elhelyezték az emlékezés virágait.

Zenta város önkormányzata nevében Burány Hajnalka polgármester, Magyarország kormánya nevében dr. Révész Szabolcs konzul, a Magyar Nemzeti Tanács részéről Molnár Tibor, a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezetének képviseletében Vörös Attila és Tóth László, a VMSZ ifjúsági, női és nyugdíjas fóruma nevében Sarnyai Zita, Nagy Sarolta és Rác Szabó Márta, míg a Zentai Gazdakör képviseletében Kalmár Péter és Polyák András rótták le kegyeletüket.