Az 1849-es zentai véres gyertyaszentelő áldozataira emlékeztek vasárnap a Felsővárosi temetőben. A zentai önkormányzat és a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre szervezésében tartott megemlékezésen a Himnusz eléneklését követően Tari László helytörténész szólt a város történelmének egyik legsúlyosabb időszakáról, amikor 2000–2800 zentai esett áldozatul az esztelen mészárlásnak.
A megemlékezés résztvevői születésének 220. évfordulója alkalmából tisztelettel adóztak Demcsa János honvéd őrnagy emlékének, akit Szabadkáról küldtek, hogy szervezze meg Zenta város védelmét a közeledő szerb felkelőcsapatokkal szemben. Az egyébként görögkeleti vallású és szerb származású katonatiszt Miskolcon látta meg a napvilágot, s a császári seregben kezdett el szolgálni, de az 1848-as szabadságharc kitörésekor Damjanich János tábornokhoz hasonlóan a szabadságért küzdő honvédsereghez csatlakozott. Demcsa, amikor látta a városban uralkodó helyzetet, elrendelte a nők és a gyermekek kitelepítését. Parancsát viszont a zentaiak megtagadták, s miután kiderült a származása, minden bizalom megszűnt a katonatiszttel szemben. 1849. január 31-én lázadás tört ki Demcsa ellen, aki a főtéren álló kereszt talapzatára lépve beszédet mondott, amelyben kiemelte, hogy idegen nemzetisége ellenére kész életét feláldozni a városért és a hazájáért. A beszéd közben valaki a tömegből rálőtt az idős őrnagyra, mire általános kavarodás támadt, amelyben a tömeg a származása miatt árulónak nevezte Demcsát, és a halálát követelték, majd botokkal és kapákkal verték agyon a honvédtisztet. A testét két zentai a közeli Népkertben temette el jeltelen sírba. Ezt követően a védelem irányítását Majoros István nemzetőr százados, nagy népszerűségnek örvendő földbirtokos vette át.
A szerb csapatok február elsején értek a város határába, és parancsnokuk két lovas futárt küldött a városba, akiket felkoncoltak. Ezt követően elkezdődött a város ostroma, amelynek hírére a lakosság egyik része észak felé menekült, az itt maradottaknak viszont esélyük sem volt a támadás visszaverésére. A Majoros vezette fegyveres védők meghátráltak, és az elsők között hagyták el a várost. A bevonuló csapatok végeztek mindenkivel, akiket fegyverrel a kezükben fogtak el, de a polgárokat sem kímélték. Az öldöklés a szerb csapatok távozása után sem ért véget, ugyanis a helybéli szerbség söpredéke folytatta a rémtetteket. Velük ellentétben zentai szerb értelmiség nem vett részt a fosztogatásokban, illetve az emberek legyilkolásában, sőt igyekeztek enyhíteni a bennszorult magyarok sorsán, bújtatták őket, táplálékot biztosítottak számukra.
A szerb kézre került Zentát 1849 márciusában foglalták vissza Perczel Mór honvéd tábornok csapatai, 1889-ben pedig, amikor a városban megindult a vasútépítés, felásták az 1849-es sáncokat is, s az ott talált emberi hamvakat közös sírban, a Felsővárosi temetőben helyezték el, és a sírdomb fölé díszes fekete márvány emlékművet emeltek.
