Tegnap délután a Városi temetőben Kiss Erzsi koporsója mellett Varjú Márta, lapunk főszerkesztője úgy fogalmazott, hogy nemes lelkű, mindig vidám, jó humorú, közvetlen, segítőkész, közmegbecsülésnek örvendő nyugalmazott kolléganő hunyt el.
Fotó: Ótos András
– Brasnyó Erzsébettől, lapunk nyugalmazott újságírójától búcsúzunk most. Őt nálunk a szerkesztőségben mindenki Kiss Erzsiként ismerte, és a Magyar Szó olvasóinak is így maradt meg az emlékezetében. A női témák és a riportok kiváló szakértője, nagyszerű publicista, az újságírás nagyjai között számon tartott remek tollú újságírónő, a MagyarZó Pistike anyukája, a Grimasz szatirikus rovat sziporkázóan élcelődő hűséges munkatársa volt. A könyvek, az újságok és az írás gyermekkorától kezdve főszerepet játszott a mindennapjaiban. Szellemesen, pontosan, könnyedén írt. Mindig kapható volt a humorra, Erzsi Pintér Lajos halála után vette át Pistike naplóját, J. Garai Bélával felváltva írták, nagy sikerrel. A kollégák szerették, tisztelték és ő is rajongott a szerkesztőségért, az újságírásért, és a Magyar Szóért – emlékezett Varjú Márta egykori kolléganőjére, aki példaképként él tovább az emlékezetünkben.
Búcsúbeszédében Botos Elemér református lelkész is kiemelte Kiss Erzsi nyitottságát a humor iránt, felidézte életének egyik vezérelemeként megfogalmazott jelmondatát: Fel a fejjel, amég van! A lelkész felolvasott egy részletet Pistike naplójából, azokat a sorokat, amelyekben Kiss Erzsi a nebuló szókimondó természetét kiaknázva a nők jogai mellett foglal megrendíthetetlen állást, természetesen a humor prizmáján keresztül.
Kiss Erzsi egy korábbi interjúban így vallott magáról: – 1958-ban kezdtem el újságíróként dolgozni, abban az időben a toborzás úgy nézett ki, hogy igyekeztek minden fiatalra rátenyerelni, aki legalább egy mondatot le tudott írni hiba nélkül. Huszonéves fejjel bízták rám a nyugdíjas rovat szerkesztését. Ebben szégyenérzetem volt, hírgyűjtéskor, a nyugdíjas otthonokban mindig körém gyűltek az öreg nénik és bácsik, közben azon álmélkodtak, milyen fiatal vagyok… A nyugdíjba vonulás előtti években, már nagymamaként írtam a Pistikét, J. Garai Béla kollégámmal felváltva, kéthetente. A vidéki rokonok mesélték nevetve, hogy már megint mit olvastak a hétvégén a Pistikében. A férjem ilyenkor alig leplezett büszkeséggel próbálta elmagyarázni, hogy az az én művem, ám a rokonok váltig állították, hogy azt a Pistike írta. Egy dédnagymama ismerősömnek egyszer meséltem, hogy egy lány unokám van, akkor kérdezett rá meghökkenve: „Hát a Magyarzó Pistike nem a maga unokája?!” Őszintén, mindig is kapható voltam a humorra, már tanítóképzős koromban rendszeresen olvastam a Pistikét – vallotta magáról Kiss Erzsi 2014 végén.
