Arról, hogy mára hogyan vált a Duna árterületének, mocsaras, bozótos, állatlegeltetésre használt területe Újvidék talán legnépesebb városrészévé, biztos adatokra csak Újvidék Város Történelmi Levéltárában lehet találni.
Már a 19. század derekáról is vannak adatok arról, hogy Újvidék városa ezt a területet gyakran adta ki bérbe a város tekintélyes, vagy tehetősebb polgárainak. Köztük olyanoknak is, akikkel, a város történetével foglalkozva gyakran találkoztunk. Így bérelt földje volt Dimitrije Maksimovićnak, Häfner Károlynak, Dimitrije Jovanovićnak, Grossinger Vilmosnak, Franz Fukshoffernek és másoknak is. A limáni telkek bérét a városi pénztárba fizették be. A bérleti szerződéseket gyakran, így 1861-ben is, vetették a városi tisztviselők ellenőrzése alá. 1863-ban pedig a város, a limáni mocsaras terület kiszárítására kérte az előszámlákat az ebben érdekelt vállalkozóktól. Majd 1864-ben, a városnak és annak gazdasági bizottságának, a bért nem fizető bérlőkkel, így elsősorban, Konstantin Rozmirral és Dimitrije Jovanovićtyal volt problémája. 1864-ben pedig a városatyák Teodor Đomparić mérnökkel készíttettek térképet a Limánról, amelyen a bérelt földterületeket is berajzolták. A későbbiekben sem volt fényes a helyzet, sem azokkal, akik csak bérelték a telket a Nagy-Limánon, de azokkal se, akiknek a két világháború között a város jutányos áron adott el építkezésre alkalmas telket, meghatározott feltételek mellet. Ezek elsősorban városi tisztviselők voltak, akiknek a jutányos áron és két részletben fizetendő összeg ellenében, két éven belül fel kellett építeniük a jóváhagyott tervek alapján elkészült házukat. Az egyik alapfeltétel, amellyel limáni házhelyet lehetett szerezni, az a házhelynek homokkal, vagy más anyaggal történő feltöltése volt. A két világháború között a Nagy-Limánra költöztették ki a városi tűzrendészet döntése alapján a központban lévő fatelepeket is, de számos más gyár és kisebb üzem is állandóan ostromolta a várost, hogy gyárbővítéshez juttassanak számukra telket ezen a városhoz közeli, de a vasúti töltéssel, mégis elkülönített területen. A telkek Dunához való közelségéből kifolyólag a hajóval történő, olcsóbb áruszállítás lehetősége is adott volt. Így lett a Limán a kihelyezett gyáregységek, fatelepek és egy újabb tisztviselőtelepnek a világa is. Ide szerette volna kihelyezni egy részlegét a Kábelgyár, a Kramer Testvérek cége, és több fatelep is itt kért nagyobb telket, azzal, hogyha nem kapott számára megnyugtató választ, akkor önkényesen terjeszkedett az akkor még szabadnak hitt limáni területen. Erről a város azonban időről-időre kimutatást készített, és az így jogtalanul kisajátított területért is, utólag megfizettette a bért. A ma Kínai negyednek nevezett rész, a Dunával párhuzamosan lett Újvidék gazdasági életének egyik központja.
Volt olyan ötlet is, hogy az 1923-ban először megrendezett vásárt tíz évvel később, 1933-ban már a Limánra tervezett új pavilonokban tartsák meg. Az indoklás pedig a következő volt: „A város fejlődése a Nagylimán felé irányul és abban az esetben, ha a vasúti híd közelében a töltés alatt átjárót építenek, és a villamost a törvényszéktől a két híd alatt a Nagylimánra is levezetnék, ez hatalmas lendületet adna a Nagylimánon megindult építkezésnek és ezzel Noviszád egyik legszebb városrészét lehetne megteremteni”– írta a Délbácska 1933-ban. Hogy valóban kellemes és élénk lakónegyeddé vált a Limán, arról az is tanúskodik, hogy sok tekintélyes személy is a Limánon szeretett volna építkezni, így Vasa Stajić is, akinek azonban tanári és levéltárosi fizetéséből úgy látszi, nem sikerült az adásvételi szerződésben meghatározott két év alatt felépítenie a tervezett házát. A Limán fejlesztésére alakított bizottság a 20. század harmincas éveiben a következő pontokba foglalta ennek a kialakulófélben lévő városnegyednek a szükségleteit: a talajvíz elvezetése, az utcák, különösen a Fruška gorai út feltöltése, két új mélykút fúrása, egy kirakodásra alkalmas Duna-parti kikötőhely felépítése, egy általános iskola felépítése, az utcai világítás felerősítése, a Fruška gorai út tisztán tartása és locsolása, egy állandó piac megtartására alkalmas hely kijelölése. Ezek voltak 1938-ban az egyre növekvő Nagy-Limán lakosainak életbevágó, Újvidék város vezetősége iránt megfogalmazott „jelentősebb kívánságai”, az apróbbakat ebben a folyamodványukban nem is sorolták fel.
