Újvidék két világháború közötti helyzetét döntően befolyásolta az 1929. január 6-án kihirdetett királyi rendelet, amely csak a kezdete volt azoknak a változásoknak, amelyek ezt, a Trianon utáni évet jellemezték. Amellett, hogy megváltozott az ország elnevezése, a más, a sokkal komolyabb belső változások majd az év folyamán mutatták meg, hogy a felszínen nyugalmasnak látszó év sokkal mélyrehatóbb változásokat hozott, mint az a rendelkezésekből kitetszett. Így a királyság elnevezéséről és területi felosztásáról szóló törvényt csak az év őszén, október 3-án hirdették ki, amellyel a Jugoszláv Királyságban beszüntették a történelmi területi felosztást és azt mesterségesen megszabott határokkal rendezték át. Ebben az új területi felosztásban Újvidék a Dunai Bánság székhelye lett, önigazgatási joggal rendelkező városi rangot kapott, önálló szenátussal, városi rendőrkapitányi hivatallal, a környező településekre is kiterjedő hatáskörrel, járási központtá lépett elő, és közvetlenül a báni irányítás alá tartozott.
Ez az új közigazgatási rang új helyzetet hozott, ami csak a következő évtizedben lett a városon látható. A királyi rendelettel kezdődő év azonban az újvidékiek számára még nem jelentett változást. Az élet folyt tovább, a gondok meg a régiek voltak. A túlnyomórészt magyarok lakta Darányi-telep, nemcsak a szőlőskertek világa volt, hanem a szegény embereké is, és abban az időben a város fejletlen negyedének számított. Ott munkások, napszámosok és koldusok éltek, a gyerekek betegesek, sápadtak voltak, az iskolából hazatérő – többnyire cipő nélküli – mezítlábas gyerekek közül ritka volt az, akinek könyve volt. Az, hogy az utcákat kivilágították, újsághírnek számított, mert a „poros Noviszád” mellett a „sötét Noviszádot” is emlegették. A köztisztaságot javíthatatlannak ítélték meg, azt viszont, hogy a városban jóváhagyott 150 új gáz- és villanyégéből 40-et a Darányi-telepen használnak fel, amely akkoriban nem épen bizalomkeltő városrésznek számított, már örvendetes volt. A „sokáig nélkülözött fényben”, a szegénység is láthatóvá vált. Így, aki a vasúti síneken túl járt, ott ahol a Darányi-telep kezdődött, „szomorúan köznapi világgal” találta magát szembe. Ha pedig beljebb jutott, a „szomorú szegénységet is láthatta magába roskadt embereket, félelemmel telieket, egészen a futaki erdőig”.
A házuk egy „szűkszobányi nagyságú az egész ház” volt, nádas tetővel, tövében láncra vert kutyával, mert ott „egy sorson élt ember és állat”. „Az alkonyatba itt-ott mécsvilág gyúlik, kutyák vonítanak a kapuk mögött, amíg az élet fáradt loholó igásai magukba görnyedve viszik roskadó, elcsigázott testüket a Darányi-telep dohos, penészes vackaira, hogy holnap újra kezdhessék azt a nyomorúságot, amely egyszer félre vert harangként vésztjelzőn és megállíthatatlanul elkondul a mindenben dúskáló gazdagok nagyon megkésett lelkiismerete fölött”. S mindez, csak arra utalt, beszédes bizonyítékként, hogy mindennek ellenére a város gazdasági helyzete súlyos volt, és hogy a lakosság nagy része milyen nehéz körülmények között élt. Még emlékeztek rá, hogy az év kezdetén nagy szénhiány volt, hogy a fatelepek is be voltak zárva. Hogy kevés volt a lakás, még akkor is, ha a városban 5003 ház volt 23 218 lakrésszel, ahol a hivatalos adatok alapján, átlagban 3 ember élt, de a valóságban öten és hatan is. Hogy a városban 2434 hivatalosan bejelentett üzlethelyiség létezett, 37 099 mellékhelyiség. Egy év alatt Újvidéken 801 új ház épült. A lakáshiány pedig, égető volt, hiszen volt olyan hónap, hogy a városba 600-nál több család telepedett le, az ország más tájairól és 11 család, pedig külföldről. Az, ami azonban kissé ismerősnek tűnik, hogy 1929-ben, Amerikából, Európába is ismét átterjedt a spanyolnátha. Gyors terjedése miatt – még akkor is, ha Újvidéken, de még Közép Európában sem volt megbetegedés – arra figyelmeztettek, hogy a betegség bármelyik pillanatban megjelenthet.
Az utolsó influenzajárvány 1927-ben volt, amikor januártól márciusig 1704-en betegedtek meg és csak 4 áldozat volt Újvidéken. Ezért arra kérték a lakosságot, hogy kerüljék a nyilvános helyeket, s mindazokat az alkalmakat, amikor tömegesen jönnek össze az emberek. S arra is, hogy sohasem szabad elfelejteni, hogy a legcsekélyebb mulasztás esetén is életével játszik az ember. Ismerős tanácsok a 21. században is.
