Partizán nagygyűlés Újvidéken, 1944. október 27-én, amelyen a Tartományi Pártbizottság vezetői bejelentették a „még a városban lévő nagyszámú bűnös megbüntetését". (forrás: a Vajdasági Múzeum archívuma)
Egy város történetének vannak jó és felemelő, előrehaladásról, építkezésekről, általában a gyarapodásról szóló periódusai, de vannak gondokkal terhelt, nincstelenségről, pusztulásról és halálról szóló időszakai, így Újvidék történetének is. A tragikus időszakai, amelyek időtartamukat nézve ugyan nem voltak hosszan tartóak, de az emberáldozatok számát, vagy anyagi veszteségeket tekintve a város történetének legtragikusabb eseményeit jelentik. Ezek közé sorolhatók, az 1848/49-es események, az 1942-es „hideg napok”, 1944 áprilisa, de az 1944. október 23-át követő időszak is.
A történeti szakirodalom szerint, Újvidékre és Bácskába, Belgrád német megszállás alóli felszabadítását követően, 1944. október 23-án vonultak be az egykori Jugoszlávia területén a II. világháborúban győzedelmeskedő partizán egységek, és velük egyetemben, az antifasiszta koalíció egyik alappillérét képező Vörös Hadsereg egységei. A négy évig magyar fennhatóság alatt lévő városból a magyar hadsereg egységei már október 22-én kivonultak, a város stratégiailag fontos létesítményeinek felrobbantását követően. Újvidéken így a partizánok, minden harc és különösebb hadművelet nélkül vették át a hatalmat, hiszen a partizán hírszerzés már október 22-i jelentéseiben arról tudósított, hogy a magyar katonaság kivonult, ezek szerint minden arra utal, hogy október 22-én a városban az újvidéki partizánosztag és az akkor megalakított Népfelszabadító Bizottság vette át a hatalmat, annak ellenére, hogy az egység nem volt szervezetileg a legerősebb. Az új hatalom megerősítésének céljából október 23-án Újvidékre a VII. vajdasági brigád 2 zászlóalja is bevonult, amelynek parancsnokai az odaérkező szovjet egységek csapatparancsnokától tudták meg, hogy azok már Bácska egész területét elfoglalták, vagy ahogyan azt akkor mondták „felszabadították”. A Szerémségből érkező partizán zászlóalj parancsnoka az Újvidékre való bevonulást ünnepelt eseményként élte meg. „A csónakból kiszállva Sašat (Dušan Sekić Saša) és Cigot ( Radovan Nović Ciga), váratlanul, ünneplő és ujjongó újvidékiek vették körül, akik a két tisztet virággal díszített fiákerbe ültették, és a szabadságot és győzelmet éltetve a városba kísérték őket”. A brigád többi zászlóalja október 24-én és 25-én kelt át a Dunán, és foglalta el a stratégiailag fontos épületeket: a városházát, a postát, a bankokat, a Tanurdžić-palotát és vasútállomást. Egy másik egység parancsnoka szerint, amely Járek irányából hatolt be Újvidékre, „a Kisači utca kihalt és néptelen volt, a házak pedig besötétítve. A Tanurdžić palota előtti tér is néptelen volt”. A „felszabadulás” pillanatát így élték meg a felszabadítók, akik a befüggönyözött ablakok és bezárt kapuk mögött mindenfelé ellenséget neszeltek. Külön figyelemmel kísérték a megszállókat segítő „külső és belső ellenséget”, hiszen 1944. október 17-étől, Bánát, Bácska és Baranya területe katonai közigazgatás alatt állt, amely a vélt ellenséggel való féktelen leszámolásra nyújtott lehetőséget. Ezeknek, a ma már történelmi eseményeknek, már alig maradt hiteles szemtanúja, s azok, akik még élnek, a szomorú októberi napokról, a hatvanhét év alatt sem, s még ma sem szívesen emlékeznek vissza, de úgy általában a háborús évekre sem. Ez főleg azokra jellemző, akik ezt a bizonyos katonai igazgatás időszakát megélték, őket is megkínozták, vagy a legszűkebb családból vittek el valakit, aki soha többé nem tért haza. Azokba a gyűjtőtáborokba vitték őket, ahova a népellenes tevékenység gyanújával a megszállók kiszolgálásával gyanúsítottakat hurcolták el, s ez, az újvidéki magyarok számára leggyakrabban, a Halász-sziget felé vezető út melletti folyamőrségi laktanyát jelentette. Legtöbbjük is innen került az ismeretlen és feltételezett vesztőhelyekre, ahol az éj leple alatt veszett nyomuk.
Ülünk, azokkal a ma már idős újvidéki bácsikkal és nénikkel szemben, akik ezt az 1944. október 23-át, és az azt követő napokat megélték, hallgatjuk a szívet szorongató keserű, szomorú történeteket, az utolsó találkozásról az elhurcolt testvérrel, nagybácsiról, érettségi előtt álló unokaöcsről és ritkábban a menekülésről. Megkínzottakról, megalázottakról, kivégzettekről szólnak a történetek, olyanokról, akiknek sorsát a véletlen, de legtöbb esetben nemzeti hovatartozásuk döntötte el. Azokban az októberi és novemberi napokban hajszálon függött minden ártatlan magyar és német élete, de azoké is, akik nem egy világnézetet vallottak a győztesekkel.
A hivatalos partizánforrásnak számító október 29-ei kiáltvány szerint Újvidéken, 1944. október 28-án, 250 magyart végeztek ki, akiknek nincs meg a névsora. Így ezeknek, és a 71, napjainkban felderített név hordozóinak, 1944. október 23-a nem a szabadság eljövetelének a napja, hanem haláluk napja lett. Siratjuk mi is az akkor eltűnt apákat, testvéreket, nagybácsikat, unokatestvéreket és mindenkit, aki mások bűne miatt, ezeknek a napoknak ártatlan áldozata lett.
