Herger Ágoston és Pressburger Gábor indítványa
Kossuth Lajos életművének újvidéki vonatkozásai a ritkán előforduló adatokra és polarizált véleményekre alapozódnak. Ezeknek a véleményeknek az okát helyi szinten azokban a történelmi eseményekben kell keresnünk, amelyeknek Kossuth Lajos aktív szereplője volt, és amelyek közül az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak, valamint fatális befejezésének külön hatása volt. Erről a lokális viszonyról is csak az említett események és a szerb–magyar viszony árnyékában és nem is annyira élete, inkább halála kapcsán beszélhetünk.
Újvidéken az első Kossuthtal kapcsolatos irat 1875-ből származik. Nem is annyira személyesen róla tanúskodik, mint inkább híveinek turini száműzetése alatti tevékenységéről, az ekkor már az államgépezet részévé vált magyar politikusokról és helybeli tisztviselőkről. Tisza Kálmán leveléről van szó, amely 1875-ből származik, és amelyet május 25-én Flatt Endréhez, Újvidék város főispánjához intézett annak a röpiratnak az ügyében, amelyet értesülése szerint Újvidéken vagy Pancsován nyomtattak ki a Hívjuk haza Kossuthot, a legnagyobb hazafit! címmel, Odescalchi Ince aláírásával. Az ügy kipuhatolásával, a levélből ítélve, már megbízták az újvidéki és a pancsovai királyi ügyészségeket, s ezek szerint Tisza Kálmán nem is annyira a röpirattól, mint inkább annak terjesztésétől félt. Arra kérte Flatt főispánt, hogy a „röpirat házalás utján való terjesztését” rendőri közegekkel állítsa le. Egy ilyen röpirat nyomtatása a fővárosi meggyőződés szerint csak Újvidéken és Pancsován volt lehetséges. Kossuthtal az újvidékiek újfent halálhíre kapcsán kezdtek foglalkozni 1894 márciusában. Ekkor is, mint általában az állami ügyek esetében, a nemzeti megosztottság jellemezte a Monarchia és Magyarország legnagyobb szerb városának közhangulatát, a régi sebek ismét feltépődtek. A szerb lakosság keserűen és néha kárörömmel kommentálta a Torinóból és Pestről érkező híreket, hiszen a szerbek Kossuthot hibáztatták a két nemzet közötti viszony megromlásáért. Ezért amikor Kossuth haláláról a hírek Újvidékre is eljutottak, a Népi Szerb Szabadelvű Párt lapja, a Branik (de nem maradt el mögötte a radikálisabb Zastava sem) vezércikkekben foglalkozott Kossuthtal és életével, természetesen a régi sérelmeket nem feledve. A Branik kicsit visszafogottabban így írt: „Véget ért az élete a magyar nemzet nagy egyéniségének. Kossuth többé nincs az élők sorában. (…) Szomorú lehet most a magyar nemzet, hogy nem él többé, hiszen hőn imádta Kossuthot. Többé nem olvashatja leveleit, amelyeket a nemzetéhez intézett aggkorában is a messzi Turinból.”
A kedélyek azonban csak azután borzolódtak fel igazán, amikor Herger Ágoson és Pressburger Gábor Újvidék város törvényhatósági bizottságához azzal az indítvánnyal fordult, hogy „Kossuth Lajos nagy hazánkfia elhunyta alkalmából, az egész nemzet gyászba borult, és valamennyi törvényhatóság kivétel nélkül, így Versecz, Nagybecskerek, Pancsova és Zombor is siettek a gyásznak és részvétnek kifejezést adni”, ezért a közgyűlés mondja ki, hogy Kossuth Lajos emlékét jegyzőkönyvileg megörökíti, a gyászoló családhoz intéz részvétnyilvánítást, a város pedig 300 forinttal járul hozzá a Kossuth-szobor emeléséhez.
A városi tanácsot március 24-ére hívták össze, amelyre ha röviden is, de annál élesebben reagáltak a szerb újságok, sértegetve nevezték Kossuthot elmagyarosodott szlováknak, emlegették az indítványozó Herger németségét és Pressburger zsidó származását. A Branik arról értesült, hogy a többi városban a szerb képviselők nem vettek részt a városi tanácsok munkájában, és ezt várták Újvidéken is. A városi tanács szerb képviselői azonban az értekezletet megelőző napon párthovatartozás nélkül összegyűltek, és elhatározták, hogy mindannyian elmennek a tanács értekezletére, és az indítvány ellen szavaznak. Az értekezlet azonban nem az előre megtervezett forgatókönyv alapján zajlott le. Kossuth történelmi nagysága elől még az újvidéki szerbeknek is meg kellett hátrálniuk.
