Kevés nálánál csendesebb társunk volt a Magyar Szó nagytermében, a mindig zajos deszkben. Nem vettük észre mikor jött, mikor távozott, mert amikor ott volt is, csendben dolgozott. Akkor szokott feltűnni, ha esős idő járta és ő – mint egy angol úr – kötelezően esernyővel jött, még a nejlon esőkabátok elterjedése után is. Egy időben szerkesztette a Hírek rovatot, a legolvasottabb oldalt, amely egyaránt közölt rövid, tömören megfogalmazott, olvasmányos hazai és külföldi híreket, s amelynek voltak különböző alrovatai, amilyen például a hírkopfnak nevezett is. Ez afféle remek kis, irodalmi igénnyel megfogalmazott jegyzet volt, a mai Jó reggelt elődje. Ezt Kollin József, a mindenhez értő tekintély honosította meg még az ötvenes években, Szauer László vezérigazgató-helyettes rendszeresen művelte, de Bodrits István rovatszerkesztése idején emelődött tökélyre azáltal, hogy ő beszervezte az általa legtekintélyesebbeknek tartott íróinkat: Majtényi Mihályt, Börcsök Erzsébetet, a sokunk számára rejtélyes, G. Czimmer Annát, akiről nem tudtuk persze, hogy aradi születésű volt, és hogy nevéhez a G. betűt férjétől, dr. Gresz Bélától szerezte, akivel Szegeden ismerkedett meg. Együtt dolgoztak Szent-Györgyi Albert laboratóriumában.
Béláról is keveset tudtunk, pedig ő Újvidéken született s itt is járt iskolába, gimnáziumi társak voltunk. Valószínű, hogy aki tudott róla lényeges dolgokat, az sem mondott el mindenkinek mindent. Mert életrajzában volt olyan adat, amiről a legbensőségesebb barátaival is csak halkan váltott szót. Például arról, hogy apja önkéntes honvédként szolgált a keleti fronton. Legfeljebb a mindenki által csak Ricsinek ismert, tisztességes nevén Riemann Richárd háziorvosunkkal váltott erről szót, akinek – német lévén – magának is bőven volt mit elhallgatnia, mert hát akkoriban, és még sokáig illett – nálunk talán még ma is illik – elhallgatni, ha valakinek az édesapja magyar vagy német nemzeti felbuzdulásból mert harcolni, s nem a későbbi győztes nemzetek miatt kockáztatta életét.
Béla nem csak csendes, szerény is volt. Nem sokszor írta cikkei alá a nevét, pedig amikor már tapasztalt újságíróként, szinte büntetésből az újvidéki rovatra helyezték, azzal szerzett magának elégtételt, hogy még a piaci híreket is úgy tudta megfogalmazni, ahogyan azt jóval előtte csak a szabadkai szerkesztőségben dolgozó, múltja miatt szintén örökre félreállított Muhi János tudta. Ez az adai születésű kartárs, ilyenkor, tavasszal kötelezően jelentette, szinte gyöngyszemként ható keretes írásával, hogy megjöttek a fecskék. S most, hogy Béla is elment már közülünk, talán senki sem tartja majd tollhegyére méltó témának a madarak indulását, érkezését, ha csak a szakmabéli kartársunk nem. Nem is csoda, hiszen az utóbbi évtizedeinkben ismét az emberek kényszerű költözködése lett a kötelező mindennapi téma. S Béláról is most írunk a lapjában először, hogy maga is elköltözött.
Újvidéken, 2012. április 5-én.
