(Fotó: Ótos András)
Káich Katalin nyugalmazott egyetemi tanár volt a vendége a Darányi-telepi Társalgó 255. összejövetelének, melyet kedden délután tartottak meg az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ székházában. A Vajdasági Színházi Múzeum igazgatóbizottságának egykori elnöke, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar alapító dékánja, a professor emeritus cím kitüntetettje, életének meghatározó vajdasági városairól, Zomborról, Újvidékről és Szabadkáról szólt.
Káich Katalint a munkásságához kellő erővel, erkölcsi tartással szülővárosa, Zombor vértezte fel, ahol, elmondása szerint „liberális evangélikus szellemiségben” nőtt fel. A szülői házból eredő gondolkodásmód járult hozzá, hogy mindenkit elfogad, hiszen, ahogyan apja megfogalmazta, az emberek nem nemzetiség és faj szerint tagolódnak, hanem becsületük szerint. E nézetet a későbbiekben Hamvas Béla írásaiban is felfedezte, miszerint az embernek nem környezete, nemzetisége van, hanem világa, hisz mindenki Isten teremtménye, s őhozzá igyekezik eljutni. Ez adott erőt számára, hogy a háborús időszakban is megörülhessen a zombori és a kúlai helységnévtáblák mellett ácsorgó gólyáknak, a megmunkált földterület látványának, hiszen addig nincs nagy baj, amíg gólyák és munka létezik. Ezt a tudását igyekezett tanítványainak is továbbadni.
Káich Katalint a tanulmányai később Újvidékre vezérelték, ám a tartomány fővárosa eleinte nem hagyott kellemes emlékeket benne. A Temerini út csupaszsága taszította a zöldellő Zombor után. Aztán megtanulta Újvidéket szeretni. Egyetemi tanárai közül a nemrég elhunyt Szeli István akadémikusra emlékezik vissza szívesen, akitől „alaposságot, rendszerességet és a tudáshoz való viszonyulás felelősségét” sajátította el. Repülni viszont B. Szabó Györgytől tanult meg, az ő előadásait teljes odaadással hallgatta. A kutatómunka mély vizébe pedig Bori Imre dobta, aki dolgozatainak témáját adta meg számára. Szabadkára a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánjaként költözött, s noha eredetileg három évre tervezte az intézmény vezetését, végül öt esztendő lett belőle. A 13 fővel, ebből nyolc tanárral induló Tanítóképző Kar ma már 40 személynek nyújt megélhetést, s az elmúlt öt esztendőben sikerült az összes tantárgyat tanerővel lefedni.
A múlt évben nyugdíjba vonult professor emeritus szabadidejéről is szólt, melyet legszívesebben utazással és olvasással tölt el. A munkát viszont nem hanyagolja, a közeljövőben meg szeretné írni a szabadkai magyar tanítóképzés 230 évét, valamint a Népszínház magyar társulatának 1945 és 1985 közötti történetét.
