(Az Újvidéki Városi Múzeum gyűjteménye)
Újvidék városiasodásának és növekedésének biztos jelét száz évvel ezelőtt a városi tömegközlekedés megszervezésének igénye jelentette. Újvidék ekkor érte el békebeli városfejlődésének csúcspontját. A város új részekkel bővült. Beépült a városi kórház környéke, és építkezni kezdtek az akkor még csak szőlőtelepeknek nevezett, a filoxérától elpusztult szőlők újratelepítésére kiosztott földeken. Előbb a tehetősebb polgárok, majd a későbbiekben a szegény bérmunkások által bérelt „telepeken” is folyt az építkezés. Volt, akinek csak szerény szoba-konyhára tellett, de voltak, akik pazar szecessziós villákat építettek, az Újvidéken hivatalnok telepnek nevezett városrészekben.
Ehhez a terjeszkedő, növekvő és szépülő városhoz igazodott az újvidékiek tömegközlekedési eszközök iránt mutatkozó igénye is. Előbb a fiáker- és az omnibusznak nevezett bérkocsiforgalomról vannak adatok, majd az „autóomnibusz” bevezetéséről. Aztán száz évvel ezelőtt, 1911-ben, igazi városi eseményként, a városi vízvezeték kiépítésére tett indítványon kívül, a már 1908-óta folyamatban lévő „villamos vasút” építésének befejezéséről tettek jelentést 1911. szeptember 30-án.
Az újvidéki villamosvasúti forgalom kezdetét a budapesti Villamosvasút Részvénytársaság 1911 tavaszára tervezte, de erről a témáról több mint két évtizeddel korábban, már 1888-ban tárgyaltak először a város vezetői. 1897-ben megalakult az a tíztagú városi bizottság is, amelyben Flatt Viktor városi főispán és Balla Emil rendőrkapitány is helyet kapott, és ekkor dőlt el az is, hogy Újvidéken nem lesz lóvasút, hanem rögtön a modern technika vívmányának számító villamosvasút bevezetéséhez keresnek befektetőt, amelyet a már említett budapesti Villamosvasút Részvénytársaságban meg is találtak.
Az 1908-ban megkezdett munkálatok azonban „csigalassúsággal haladtak”, az újvidékieket idegesítették a villamos sínek lefektetése miatt feltúrt utcák, a föld- és a kavicshegyek. Szinte állandóak voltak a viták az utcák helyrehozását illetően a vállalkozó és a város között. A tavaszból nyár lett, majd, szeptember 9-ére elkészült a 7 kilométer hosszú sínpálya, amelyen a tervek szerint tizenegy motorkocsinak kellett közlekednie. Az üzemeltetéshez szükséges villanyáramot a pesti részvénytársaság újvidéki telepén állították elő. Az A, B és C vonalakon, az újvidéki villamosvasút 12–25 km/h sebességgel robogó, csilingelő járművei az akkori város távol eső pontjait kötötték össze. Szeptember 30-ától hivatalosan is a Temerini úton lévő vámház, a Futaki úton lévő Artézi fürdő, majd a kórház, a vasútállomás és a Duna partján lévő hajóállomás egy átszállással könnyen elérhetővé vált.
A villamos megállóhelyeit a város lakosságának és a városi műszaki hivatal véleményének meghallgatása után döntötték el. A viteldíjak magasságát már az úgynevezett „koncessziós” szerződésben meghatározták, és az a vasútállomás és a város bármely más pontja között nem haladhatta meg a húsz fillért, a rövidebb távokon pedig tizenkét és tizenhat fillér között mozgott.
A villamosvasút bevezetésével azonban az újvidékiek nemcsak a városi tömegközlekedés megszervezésében jutottak előbbre. A villamos működtetéséhez szükséges villanyáram előállításával Újvidéken, a gázvilágítás korszakát lezárva, a villanyáram általános használatának elterjedését tette lehetővé, és így városunkat az igazi modern városok sorába léptette elő. Ennek tudatában álltak a fényképezőgép lencséje elé a Grand Hotel Mayer előtt mindazok, akik ennek a történelmi pillanatnak szemtanúi és részesei voltak.
