Ha netán élne és megfordulna az újvidéki munkaközvetítő szolgálat épületében,Viktor Hugo nyugodt lélekkel megírhatná a Nyomorultak folytatását. Itt gyülekeznek ugyanis azok, akiknek a sors nem kegyelmezett. Nem mást keresnek, csak kenyeret.
Az épület előtti pázsiton hevernek, a lépcsőkön ülnek, kerékpárjukra dőlnek, mert az épületbe már nem férnek be. Mind a két emeleti folyosó ugyanis megtelt hozzájuk hasonló szerencsétlenekkel, akik állásért esdekelnek. Csak egy darab kenyeret kérnek, vagyis munkát. Azok, akikről ez a társadalom nem gondoskodott.
Átverekszem magam a sorokon, hogy a 18-as irodában megkeressem a szolgálat osztályvezetőjét, Miodrag Dražićot. – Nincs minden nap ekkora tömeg, de azért 29,5 ezer ember vár munkára. Tíz százalékkal több, mint tavaly. Mivel munkát senkinek sem adhatunk, csak elküldjük oda őket, ahol megfelelő végzettségű munkást keresnek, a vállalatoktól függ alkalmazzák-e őket. Azok leginkább utazó ügynököket keresnek, vagy kőműveseket, hegesztőket...
A várakozók jelentős hányada százféle hiábavaló próbálkozás után sem jut álláshoz, arra a néhány ezer dinár szociális segélyre számítanak, ami a munkanélkülieknek jár. Elvegyülök a tömegben. Fiatal lányok, idős emberek, akik még nem érték el a nyugdíjkorhatárt, poros, munkaruhás melósok topognak az irodák, tolóablakok előtt. Nyomorultak, akiket otthon gyerekek, munkanélküli feleségek, nyugdíj nélküli aggastyán szülők várnak. Nagyon kevesen járnak sikerrel, vagyis ajánlólevéllel, amivel valamely munkaszervezetben jelentkezhetnek. Nyomorult életsorsokról szerez tudomást itt az ember. Egyikük elmondja, hogy vannak még náluk is szerencsétlenebbek. Barátnője az orosz kézbe került NIS-ben végzést kapott arról, hogy áthelyezik oroszországi olajmezőkre. Ha nem vállalja, tudnivaló, mi következik. Pedig nem vállalhatja ezt a munkát, terhes s egy hétéves kisfia van. Mi lenne velük, ha faképnél hagyná őket?!
Egy ötvenes férfi, aki felesleges lett egy vállalatban, a szerény végkielégítésen egy kis kávézót nyitott, ám még nem jelentette be, hiszen naponta ezer dinár bevétele sincs. Előkotor zsebéből egy végzést, amelyben az áll, százezer dinár büntetés, vagy harminc nap börtön. Elhatározta, hogy bevonul, letölti a harminc napot, holott családja van. – Hej, ha nekem lett volna háromszáz euróm – sóhajt fel – bizonyos, hogy nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Bezártam, munkanélküli segélyért fordulok ide...
Így állunk a munkanélküliekkel. Egy főnyereménnyel felér az állás. Vajon mennyit költ az állam számtalan haszontalan dologra? A verbászi Kovačević kosarazót emlegetik néhányan, akiért az állam egymillió dollárt fizetett Amerikának, pedig majdnem agyonvert egy fiatalembert. Sorolják a többi haszontalan kiadást is. Hány nyomorultnak tudnának ilyen és hasonló kiadásokból állást adni? Reményt vesztett emberek hevernek, mondanánk, lopják a napot az intézet előtt. Számukra az állás a mindennapi betevő falatot jelenti.
