Nem vitás, hogy Újvidék széltében hosszában terebélyesedik, lakások épülnek egymás nyakába, otthonok! Bevásárlóközpontok nyílnak itt is, ott is, az utcák sugárutakká nőnek, rajtuk millió gép. Ha ez a fejlődés, hát fejlődjünk! Korszerűsödjünk. Mitöbb, amerikanizálódjunk!
Nem szeretnénk fékezni a haladást, hiszen tudjuk, hogy az acél tartósabb mint a fa, s a cement praktikusabb, mint a vályog, hovatovább, kifizetődőbb. Ezekből épülnek a lakásoknak nevezett üvegkalickák, ezekből az anyagok készülnek a csontvázák, a fejlődés alappillérei. Nem kenyerünk az okvetetlenkedés, csupán rámutatunk egyes hiányosságokra és mulasztásokra; szót kérünk az árnyékosból.
A leendő Zombori sugárút nyomvonalával párhuzamosan, az Erdei utca szomszédságában lassan csordogál egy erecske a Duna felé. Kereszteletlenül, vékonyan csurog, jövője bizonytalan. Medrét benőtte a gaz, partján szemétbuckák magasodnak. A bűz átható, csupán az a néhány tyúk meg kicsapott kutya tűri meg, amelyek élelem után kaparásznak a hulladék között. Pedig csak egy kis odafigyelés kellene, kis gondoskodás, és a Telepnek nevezett városrész egy patakkal gazdagodna. Még ha ez nem is hozna zsebrevágható hasznot, a szemet gyönyörködtetné. Ez pedig, lássuk be, mégiscsak jelentene valamit!
