Érdujhelyi Menyhért, Újvidék város történetével foglalkozva a 19. század végén, úgy tudta, hogy a mai Újvidék helyén lévő településeken már a 17. század végén éltek izraeliták, ahogyan ő a könyvében a zsidó lakosságot nevezte. Az újvidéki zsidó hitközségről azt állította, hogy a város felszabadulásával egyidős, és azt is, hogy az újvidéki zsidóság attól az időtől kezdve „valóságos autonómiát" élvezett. A bajaival együtt az újvidéki a legrégibb hitközségnek számított Bács-Bodrog vármegyében. Szerinte ezek a hitközségek már 1773-ban léteztek. Érdujhelyi adataitól valamelyest eltér Major Józsefnek és Schossberger Sándornak az állítása, hogy a zsidók „szent egyesülete", a Hevra Kadisa már 1729-ben létezett Újvidéken. Érdujhelyi azt állította, hogy a szent egyesület, amely arra volt hivatott, hogy a zsidó közösség tagjait méltó módon eltemesse, magával a hitközséggel egyidős, mivel ennek a két intézménynek a munkája egymástól elválaszthatatlan. A későbbi szakirodalom a Hevra Kadisát „emberbaráti és jótékonysági" szervezetként tartotta számon, és megalakulását több mint egy évtizeddel a hitközség megalakulása elé helyezte. A Hevra Kadisa tagjának lenni megtiszteltetést jelentett, ami bizonyos anyagi kötelezettséggel is járt. Ennek a jótékonysági szervezetnek az elsődleges feladata a halottak körüli szolgálat, a zsidó vallási szokások szerinti rituális temetkezés körüli tevékenység volt, és a legnagyobb jó cselekedetnek számított.
Elsősorban azért, mert ezért a jó cselekedetért már nem lehetett viszonzást kapni. Hogy valaki tagja lehessen ennek a szent egyesületnek, huzamosabb ideig, több évig jótékonykodnia kellett, és csak ezután válhatott „teljes jogú" taggá. A különböző települések Hevra-tagságának névsorát, az egylet Alapszabályát, a tagsági díj jegyzőkönyvével együtt, díszes kötetbe szedve, héber elnevezéssel úgynevezett „pinkaszba" gyűjtötték egybe. Az újvidéki zsidóság az egyik legrégibb Alapszabállyal rendelkezik, amelyet 1729-ben fogadtak el. A Hevra tagjai nem csak temetkezéssel foglalkoztak. Elsősorban példamutató vallási életet kellett élniük. Böjtölniük, imádkozniuk, adományokat felajánlaniuk. Ha a hitközösség tagja megbetegedett, a Hevra tagjai felváltva látogatták, állapotának súlyosbodásával „virrasztókat" rendeltek mellé, akik a halál bekövetkeztével értesítették a közösség tagjait arról, hogy a rítusnak megfelelően járjanak el. A rituális temetés minden fázisát leírja az alapszabályzat, többek között azt is, hogy mennyit kell fizetnie annak, aki az elöljáró parancsát nem tudja végrehajtani. A Hevra tagjainak tilos volt veszekedni, és a temetőben sem lehetett illetlenül viselkedni. Abban az időben az újvidéki zsidók még a régi temetőjükbe temetkeztek. Az első Alapszabálynak 32 fejezete volt, amelyet később újabb fejezetekkel bővítettek, így a Hevra Kadisa idővel szociális jelleget öltött, és nemcsak a betegek látogatásával, a halottak temetésével és a temetők rendben tartásával foglalkozott, hanem a szülő nőkkel, a szegényekkel, a rászorulókkal és az árvákkal is. A szent egyletnek saját orvosa és bábaasszonya volt, olyan személyek álltak rendelkezésre, akik a társulat elöljárójának parancsait végrehajtották. A Hevra Kadisa segítette a szegény sorsú hajadonokat, és azokat a szegény sorsú diákokat is, akiknek a szülei nem voltak abban az anyagi helyzetben, hogy iskoláztathassák őket.
Az újvidéki Hevra Kadisa Alapszabályzatát többször is bővítették, így 1759-ben, majd 1846-ban. A szent egylet 1868 áprilisában teljesen felújította munkáját. Az addig héber nyelven vezetett jegyzőkönyveket ettől fogva német nyelven vezették. Ennél az újjászervezésnél az újvidéki Hevra Kadisa elnökének Spitzer Bernátot választották meg, Grossinger Károly újvidéki gyógyszerészt pedig pénztárosnak. Az újvidéki egyesületnek akkor már, ha nem is nagy, de számottevő vagyona volt „több ezüst kegytárggyal". Akkor választották meg dr. Ofner Mórt az egyesület orvosának. De azok már az újvidéki zsidó polgárok számára más idők voltak.
