A fogadók, vendéglők, kávéházak és kávémérési „ipar” teljes szabályozása, úgy országos, mint városi szinten, a 19. század második felében történt meg.
A mindenre kiterjedő, szinte aprólékos Szabályrendeleteket 1879-ben, 1891-ben Újvidék szabad királyi város törvényhatósági bizottsága ismételten 1893 augusztusában hozott meg, amelyet a Kereskedelemügyi magyar királyi miniszter kisebb változtatásokkal, ugyanazon év október 21-én megerősített. Így például 1891-ben még csak a fogadókra vonatkozóan rendelkezett, amelyek éjjel 12 óráig lehettek nyitva, 1893-ban azonban a szabályrendelet kiszélesített rendelkezései már aprólékosan foglalkoztak a nyitvatartási idő kérdésével. A fogadók és szállodák, melyek vendéglővel (étteremmel) voltak összekötve, hétköznapokon éjfél után 2 óráig, vasárnap és ünnepnapokon éjfél után 3 óráig tarthattak nyitva, reggel viszont csak 5 órakor nyithattak ki. A fogadókban és szállodákban kivételt a farsang ideje és az országos vásárok napjai jelentették, vagy ha zártkörű ünnepséget vagy táncmulatságot (bált) rendeztek, amikor egész éjjel nyitva tarthattak, de csak a városi rendőrkapitányságtól kapott engedéllyel. Egy kikötéssel, „hogy a szomszédos lakók éjjeli nyugalma, valamint általában a közcsend és a rend ne zavartassék”. Ugyanez vonatkozott a vendéglőkre is. Külön rendelet foglalkozott a kávémérések zárási idejével, amelyeket este 8 órakor be kellett zárni, és tilos volt bennük a zenélés. Kávémérésnek azt az üzletet tartották, amelyben: „kávét, tejet, teát, csokoládét, és az ezekhez való süteményeket állandóan kapni lehetett”. Ezekben az üzletekben tilos volt a tekeasztalok felállítása, a kártyázás, és minden egyéb játék. De szintén tilos volt „az erkölcstelen életű egyének” alkalmazása is, és az üzlethelyiségeket „tisztán és egészségesen” kellett tartani. Az előírások be nem tartása pénzbírsággal járt, amelyet a városi szegényalap javára fizettek be. A szinte évenként meghozott szabályrendeletek között csak az volt a különbség, hogy árnyaltabban határozták meg az egyes üzletek fajtáját, valamint a záróra és a hangos zenélésre vonatkozó idő meghatározása is árnyaltabb leírást kapott. Az, ami viszont minden szabályzatban szerepelt, az „erkölcstelen” magánéletű egyének alkalmazása volt. Erre vonatkozóan külön szabályzatok is születtek, mint ahogyan 1883-tól A korcsmai hitel tárgyára vonatkozó szabályrendeletet is hoztak, amely értelmében: „vendéglőkben, korcsmákban és más italmérési helyiségekben, amelyek a szeszes italok kicsinybeli eladási joggal bírtak” számban és betűvel leírva is 8 forintban állapították meg a hitel összegét. Ez a Szabályrendelet „magyarul és a törvényhatóság területén dívó nyelveken, a vendégek által könnyen látható helyen”, volt kifüggesztendő.
A városi Szabályrendelet megszegésével kapcsolatosan, az 1901 és 1906 közötti, a két Újvidék Főterén lévő szálloda, a Grand Hotel Mayer és Erzsébet Királyné Szállók, vendéglői előtti kioszkban való „utczai zenélés” betiltását követelő jogi csatározás története szolgálhat például. A panaszos és sértett felek pedig a Főtéren lévő két előkelő újvidéki polgár volt. Az egyik Herger Ágoston könyvkereskedő, újság- és képeslapkiadó, a másik Grujics Jovan hírlapíró voltak a beterjesztők, először 1901. április 25-én. Az adózó polgárok „féltve őrzött” jogainak megsértése miatt, mivel a két szálloda, amely 50 méternyire van egymástól, a kioszkjaik mellett „a nyílt járdán”, még csak nem is a sátorban, éjjel 11 óráig hangos cigányzene szól, amit a panaszt emelők „fülsiketítő lármának” neveztek. A városi tanács nem akart ellenszegülni a két tekintélyes polgár kérelmének, talán azért sem, mert a panaszt emelők arra is hivatkoztak, hogy a római katolikus templom közelében van mindkét szálloda, amelyek saját kerthelyiséggel is rendelkeztek. A zenekedvelő és a csendes vidéki városi élet pártolóinak összetűzését azonban sem az újvidéki városatyáknak, sem a magyar belügyminisztériumnak éveken keresztül sem sikerült megoldania.
