A kor és a háborús időszak szokásrendje diktálta körülmények között, a különben művészi alkotásokon észrevehető volt, hogy nem békeidőben készültek és hogy megrendelőinek, az őszinte részvét mellett, az aktuális ideológiai elvárásoknak is eleget kellett tenni.
Így volt ez azzal az újvidéki emlékműtervezettel is, amelyik az első világháborúban elesett bajtársak emlékét volt hivatott ápolni. De ez egyben egy olyan kegyeleti hely megteremtését is jelentette, amellyel az újonnan fölállított hatalmi rend diktálta elvárásoknak eleget lehetett tenni. A múltkori cikkünkben emlegetett emlékhely kialakításában Baranyi Károly mellett talán még nagyobb lelkesedéssel vett részt az alapzat kiépítésével megbízott cég tulajdonosa, ifj. Schomann János vállalatával. Ezért ilyenkor, mindenszentek és halottak napja körül meg lehet emlékezni erről a nagy múltú és igen tekintélyes újvidéki cégről. A céget idősebb Jochan Schomann alapította még 1865-ben, abban az időszakban, amikor Újvidék egyik gazdasági fellendülésének időszakát élte. Budapestről költözött ide, és temetkezési vállalkozása megnyitásával tornázta föl magát a tekintélyes városi polgárok közé. Temetkezési cége és építkezési anyaggal kereskedő vállalkozása, és lakóháza is a város egyik régebbi utcájában, a Duna utca 6–8. alatt volt. Az üzlet jövedelmező lehetett, így a boltot a Bauer céggel egyesítve cementárugyárral bővítette ki. Mivel ez a tevékenység már nagyobb teret igényelt, a gyár a Duna parton, a téli kikötő közelében épült fel. Fia, akit szintén Jochannak kereszteltek, 1902-ben, édesapja halála után örökölte meg a céget, de már nem tudta üzleti érdekét összeegyeztetni a Bauer céggel, ezért saját üzletét ismét visszahelyezte a Duna utcába, és az ott lévő lerakaton is dolgozott. A már meglévő sírkőfaragó cég mellett építőanyag-forgalmazással is foglalkozott, ekkor már a Duna utca 23. alatt. A vállalkozást, amely szép és minőségi síremlékeket gyártott, a harmadik generációhoz tartozó, ifjabb Schomann János örökölte meg, aki a Duna utcából a mai Jovan Jovanović Gimnázium udvarába, az akkori pravoszláv székesegyház mellett lévő átjáróba költöztette át. Ő volt az, aki elsajátította a vasbeton és a feszített vasbeton alkalmazását, amellyel már nagy és monumentális síremlékeket tudott emelni, s így előnyös helyzetbe hozta a már így is tekintélyes céget.
Az újvidéki sírkertek a 20. század második feléig felekezeti sírkertek voltak, így a Schomann cég munkái mindenhol megtalálhatóak. A családi sírboltjuk is ezek közé tartozik, amely a Futaki úti katolikus temetőben van, de cégük kézjegye megtalálható úgy a zsidó, mind a régi pravoszláv temetők mindegyikében. Ifjabb Schomann János vállalkozásának jelszava: „Tiszteljük drága halottaink emlékét” volt. Üzleti filozófiája pedig az, hogy az antik síremlékeken, amelyek Egyiptomban, az ókori görögöknél, a rómaiaknál készültek „a fejlett művészet jelei voltak láthatóak”, ezért ő maga is arra törekedett, hogy az általa készített síremlékek is megüssék ezt a mércét. Magas fokú gyakorlatra, nemcsak idehaza, hanem külföldi tanulmányai során tett szert. Olaszországot és a németországi saubsdorfi kőfaragászati szakiskolát sorolta föl, amikor szolgálatait és munkáját a vevőközönségnek fölajánlotta.
Talán ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az első világháborúban elesett katonák temetőjébe tervezett emlékműre ő maga is benyújtotta saját elképzelésű műemléktervét. E terv szerint az emlékmű erős vasbeton alapon, „hazai szürke gránitból” vagy „jugógránítból” készült volna, fényesített kivitelben, három árajánlatban. Az első 11. 500 pengő, a második 12. 260 pengő, a legdrágább, amely kőfaragási megmunkálással készült volna, 16. 000 pengőbe került volna.
A napokban gyakran fordulunk majd meg az újvidéki Futaki úti temetőben, ezért ha futja az időnkből, nem ártana egy pillantást vetni azokra a valóban szembetűnően szép alakú és szép kivitelezésű síremlékekre, amelyek az egykori és nagy múltú Schomann cég mestereinek és tulajdonosának keze munkáját dicsérik.
