Régi jó szokás volt, hogy a parasztember, ha kenyeret akart vásárolni, tragacsán eltolt egy zsák lisztet a pékhez, ott lemérték, és amennyit nyomott a liszt, annyi kenyeret kapott, persze apródonként. Ilyen helyzet adódott Jóska báéknál is. Nem sokat teketóriáztak, előszedték a tragacsot, egy parasztzsák lisztet tettek rá, és megindult a pékhez az unoka kíséretével. Erre azért volt szükség, mert Jóska bácsi igen csalafinta észjárású ember volt, sosem lehetett tudni, hogy a szállítandó anyag hogyan alakul át pálinkává.
Erre volt biztosíték az unoka, hogy otthon beszámoljon a szülének. Jóska bácsinak pedig az okozta a legnagyobb gondot, hogyan szabaduljon meg az unokától egy pálinkaivásnyi időre.
A pékkel jól ismerték egymást, az sem szerette a pálinkát a szájában tartani, jobban érezte magát, ha már gyomrában volt a méregerős ital. Jóska bácsi a pékre kacsintott, ami azt jelentette, hogy az unokát lóvá kell tenni.
– Mester! Mutassa meg ennek a gyereknek a galambokat! – szólt.
A mester tudta, hány óra van, ezért felvezette a gyereket a padlásra galambnézőbe. Ez alatt az idő alatt az öreg a sarki kocsmában belöttyintett legalább két fityókkal, s utána a pék felé haladva nagy hangon kiabálni kezdett:
– Még mindig a galambokat nézik, kendtek? Mire hazaérünk, elhűl a kinyér!
Így aztán a kecske is jóllakott, meg a káposzta is megmaradt. A feleség abban a tudatban fogott a főzéshez, hogy a férje nem jutott pálinkához.
