2024. június 14., péntek

Az emlékekből merítkezem – VIDEÓ

Utasunk Bordás Győző prózaíró, szerkesztő, kritikus

Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.

Így az év vége felé közeledve a legtöbb ember igyekszik összegezni mindazt, ami abban a 365 napban történt vele. A jóra szívesen emlékszik, a rosszból pedig igyekszik levonni a tanulságot. Azonban egy életpályát már tovább tart átgondolni, hiszen a több mint 40 évnyi munka alatt sok minden történt az emberrel. Bordás Győző viszont minden pillanatára úgy emlékszik, mintha csak tegnap lett volna. 41 évet töltött el a Forum Könyvkiadónál, megannyi kiadványt szerkesztett, sőt, ő maga is írt könyveket. Ma is szinte hazajár abba az épületbe, ahol otthonosan mozog, kedvesen köszön mindenkinek, és elbeszélget az emberekkel. Számontartja a feltörekvő generáció munkásságát is. Ma is aktívan vesz részt a vajdasági művelődési életben, nemrég pedig Herceg János-díjjal ismerték el munkásságát. Utunk során megkíséreltük összegezni a több évtizedes munkáját.

 Foglalkozásai között szerepel a prózaíró, a szerkesztő és a kritikus is, de a tanár nem, pedig végzettsége szerint az. Hogyan hozta az élet, hogy mégsem kezdett el ebben a szakmában dolgozni?

– 1971-ben, amikor épp abszolváltam, a Magyar Szó fiatal újságírókat, gyakornokokat keresett. Úgy éreztem, hogy az addigi verbászi tudósítói munkakörömet ezzel magasabb szintre vihetem, ezért jelentkeztem, sikerült, fel is vettek, és végül itt ragadtam. Nem éreztem különösebb kísértést, hogy tanítsak, annak ellenére sem, hogy időközben a magisztrátusomat is megszereztem. Mondhatni úgy is, hogy elindultam ezen a pályán, ami a tanulmányaimat illeti, de mégis szerkesztő lettem. Öt év újságírói munka után a Híd folyóiratot szerkesztettem először Bányai János, majd Bori Imre mellett. Itt 27 évet töltöttem el, és folyamatosan lépkedtem felfelé a szamárlétrán. Voltam kiadóigazgató, főszerkesztő, a Forum-ház vezérigazgatója. Negyvenegy évet töltöttem el a Forumban, itt kezdtem és innen is mentem el nyugdíjba. A munkakönyvemben csak azért van hat pecsét, mert ez alatt az idő alatt annyiszor változott a vállalatnak a neve. Voltunk minden, közvállalat, holding, TMASZ is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Forumban eltöltött 41 év alatt nagyon sok kiadványnak lehettem a szerkesztője. Ami talán a legfontosabb, hogy kapitális műveket jelentettünk meg. Az én időmben indult be az életműsorozat, amelyben B. Szabó György, Gál László és Szirmai Károly munkáit hoztuk, emellett általunk jelent meg Bori Imrének a magyar irodalomtörténete, Gerold Lászlónak a vajdasági magyar írói lexikona, Kalapis Zoltánnak a mintegy ezer életrajzot összefoglaló Életrajzi kalauza, Bodor Anikónak az ötkötetes vajdasági magyar népzenetára, és még sokáig sorolhatnám. Megjegyzem, ezek mind olyan művek, amelyek ma már alapnak tekinthetők.

 Ne felejtsük el azt sem, hogy Ön is írt könyveket, illetve rövidebb novellákat.

– 1992-ben jelent meg a Fűzfasíp című regényem, amelyet 1999-ben lefordítottak német nyelvre, akkor, amikor Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége. Ide olyan regényeket kerestek a diaszpórából, amelyek egy kicsit a német közösséggel foglalkoznak. Én többnemzetiségű településről származom, és ebben a regényben megjelenítettem azt, amikor az első világháború idején Verbászon főleg német nemzetiségűek éltek és a művelődési életet is valamilyen szinten ők irányították. Ennek a regénynek a folytatása volt a Csukódó zsilipek, amely csatornaregénynek minősül. Talán ebben a műben sikerült érzékeltetnem azt, hogy egy kisváros értelmiségi köre hogyan gondolkodik, mi foglalkoztatta, mit tudtak letenni az emberek az asztalra. Érdekes, hogy mindkét regényben sikerült megjelenítenem a kisvárosi művelődési és művészeti életet. Ehhez hozzátartozik az is, hogy kertész családból származom. Rendszeresen megfordultak a házunkban mérnökök, orvosok, tanárok. Édesanyám ügyesen tudott kérdezni tőlük, én pedig csak füleltem, raktároztam a sok információt. Amikor írok, akkor ezekből merítkezem, ezért is egy kicsit dokumentumszerű ez a próza, ami általam születik.

 Ha már a könyveket és az írást említettük, hogyan tekint a feltörekvő generációra?

– Örülök, hogy van, bár mintha most egy kis megtorpanást éreznék. Nagyon bíztam a Híd Kör fiatal irodalmáraiban, és remélem, hogy be fognak érni.

 Áprilisban Önnek ítélték oda a Herceg János-díjat. Hogyan tekint erre? Mondhatjuk, hogy ez már a szakmai karrierjének a csúcsa, vagy még van tovább?

– Valószínű, hogy a csúcsa, most azonban szeretnék megjelentetni még egy kiadványt. Tavaly volt Pechán József festő halálának 100. évfordulója és ebből az alkalomból minden hónapban rendeztünk egy eseményt a verbászi múzeumban. Ennek a rendezvénysorozatnak az anyagából szeretnénk összehozni egy újabb Pechán-kötetet. Annak idején már ’82-ben Bela Durancival megjelentettem két Pechánról szóló monográfiát, majd 2008-ban Németh Ferenccel kibővítettük. Érdekes, hogy rengeteg új anyag jött még elő, és egy harmadik Pechán-kötet is lesz. Ezenkívül arra is biztatnak, hogy írjam meg az emlékezéseimet, főleg a találkozásokat az íróemberekkel. Nagyon sok minden volt, és azt hiszem, hogy akik ezt megpendítették, igazuk is volt. Nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy ezeket az emlékiratokat is meg kellene írni, mégpedig egy esszékötet formájában.

Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele