Sebesült katonák karácsonya

Száztíz évvel ezelőtt szomorú karácsony köszöntött városunkra. 1915 decemberében már javában tombolt az I. világháború. Szabadka kórházai zsúfolásig voltak a frontokról érkezett sebesült katonákkal. Karácsonyhoz közeledve a Vörös Kereszt női tagsága úgy döntött, hogy szebbé varázsolja az ünnepet a katonák számára. A Bácskai Hírlap december 21-ei esti kiadásában így írtak erről:
„A karácsony angyala nem fogja elkerülni a szabadkai katonai kórházakat, ahol sebesült és beteg vitézek ágyhoz láncolva pihenik a csaták fáradságát. Szívük, szemük haza vágyódik az otthonba, ahol máskor ilyenkor a karácsonyfa alatt a legboldogabb a család. A karácson az orvosság szagú kórházban talán fájóbb, mint a havas fronton. A szabadkai Vörös Kereszt hölgy bizottsága azonban a kórház rideg falai közé is belopja a szeretet ünnepének melegét és a jóságos szabadkai urinők oda varázsolják a karácsonyfa minden poézisét a szegény sebesülteknek. És a szent éjszakán az öröm láza fog égni a szenvedő arcokon.
A Vörös Kereszt hölgybizottsága Bíró Károlyné udvari tanácsosné elnöklésével tegnap délután négy órakor a városi székház kis termében ülést tartott. Az értekezleten a társadalom hölgyei közül a kik fáradhatatlanok a jótékony akciókban számosan vettek részt. Elhatározta az értekezlet, hogy minden tartalékkórházban a Vörös Kereszt kórházaiban a lábadozó osztályokon december 24-én karácsonyi ünnepélyt rendez karácsonyfát állítanak fel és kiosztják a szeretet adományokat. A szeretet csomagok készítésén a Bárány kis teremben fáradnak a hölgyek és 3500 csomagba sok minden apróságot rejtenek: dohányt, tükröt, fésűt, kalácsot, tábori lapot, a mi elég a baka boldogságához.”
A szabadkai napilap aztán a sebesült katonák karácsonyáról is közölt beszámolót, amely a december 25-ei lapszámban jelent meg.
„Másodszor jött el a szent karácsony, amióta vérbe, lángba borult a világ. Az önzetlen szeretet csodásan szép ünnepet másodszor ünnepeljük ma könnyek között, de fenségesen, mert mindannyiunk lelke ott van harcos hőseiknél és mindannyian oda sereglettünk a katonai kórházak sebesültjei és betegei köré, hogy együtt ünnepeljünk a Szeretet nagy ünnepén velük.
Szabadka város területén kilenc tartalékkórház, egy karantén kórház, egy betegnyugvó, összesen, tizenegy kórház és két lábbadozó osztag katonái között, jelentek meg a gyönyörű lelkű hölgyeink, hogy a ragyogó karácsonyfát dús adományait kiosszák hőseinknek.
A tanitónőképezdei kórházban Fajth Ágoston lelkész beszédet mondott, majd Emmanuel Győzőné, Milodanovics Simonné, Groob Imréné, dr. Szilasi Mórné és Csajkás Margit kiosztották teremről-teremre menve a karácsonyi ajándékokat.
A Vörös ökör iskola kórházában, dr. Bíró Károlyné, dr. Vojnich Gyuláné, dr. Geréb Mihályné osztották ki az ajándékokat. Megható volt Hubert elesett főhadnagy árvájának, egy bájos kis leánykának kedves szavalása. Itt dr. Zilahy Jenő főorvos mondott beszédet és aztán teremről-teremre mentek, ahol Bodrics Miska zenekara játszott magyar nótáikat.
Kedves, meleg ünnepét rendezett a szabadkai Fehérkereszt Egyesület is az általa támogatott tartalékkórház sebesültjei részére. Gyönyörűen díszített karácsonyfa várta a hőseket egy teremben, hol föl halmozott ajándékok sokasága – csupa szeretet-adomány – örvendeztette meg őket. 
[...]
És hasonlóan meleg, szép ünnep volt a többi kórházban is, a betegnyugvóban is, a hol Milassin Mariska énekelt, és a máv. üzletvezetőség zenekara játszott. – végül a lábbadozó hősöknek is. 
A honvéd lábadozóknál öt orosz fogoly könnyek között imádkozott a mi hőseinkkel. Nekik is jutott a mákostésztából és süteményből.”
Városunk társadalma ekkor még bízott abban, hogy a háború megnyerhető, legalábbis erről árulkodik a Bácskai Hírlap december 21-ei esti kiadásának vezércikke, amelyben a következő sorokat olvashatjuk:
„A háború egyre terjed szerte a lánggal égő világon szörnyű és öldöklő tekintete, mint ama regebeli sárkánykígyóé, pusztulásba és mérges leheletével romokká hamvaszt városokat, pusztasággá tarol virágos kerteket. És mégis, és mégis ez a második háborús karácsony a hogy közeledik, nem jön minden vigasztalás nélkül hozzánk, szegény magyarokhoz.
Igaz, vérünk bőven omlott a nagy világtáj minden csatamezején, sziklákon és völgyekben, lengyel mezőkön és szerb köveken, Ravaruskánál éppen úgy, mint Doberdónál. De ime, ahogy közeledik fehér szárnyán, arany fényével, ezüst csengőjével a második háborús karácsony határainktól messze, távol folyik már a háború, a magyar földön nincsen többé egy fia fegyveres ellenség sem. 
A magyar zászló pedig diadalmasan leng mindenfajta ellenség büszke várán, hirdetve népünknek örök dicsőségét.”
Azonban még két háborús karácsony után a világégés végül magyar vereséggel végződött.