Az óbecsei születésű Szerda Zsófia lett az idei Dr. Bodrogvári Ferenc-díj egyik kitüntetettje. A kommunikáció szakos bölcsész már évek óta itt él és tevékenykedik Szabadkán, aki pályafutása kezdetétől nagy szerepet vállal a város kulturális életében. Nemcsak a Hét Nap hetilapban írt írásairól ismerheti őt a közönség, hanem a fotóiról is, és mindemellett rendezőasszisztensként tevékenykedik a Kosztolányi Dezső Színházban. Szenvedélye a hivatása, mindhárom területen.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy idén te érdemelted ki a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat?
– Azt hittem, hogy téves hívás. Először magamhoz kellett térnem, majd természetesen hatalmas öröm uralkodott el rajtam. Nem azért, mert annyira szeretnék díjakat kapni, hanem azért, mert ennek az ember nagyon örül, hisz nem egy akármilyen elismerésről van szó. Ez a díj egy pici visszaigazolás a munkámról azoktól az emberektől, kik erről döntenek, és érdemesnek találnak rá. Talán az első gondolatom az volt, hogy ennek fényében érdemes azt folytatni, amit csinálok, és nem kiköltözni külföldre, hanem itt maradni.
A nyilvánosság az írásaidról és a képeidről is ismer téged. Melyik áll közelebb hozzád?
– Ha választanom kellene, hogy melyikről mondjak le, a színházról, az írásról vagy a fotózásról, talán az írás lenne az. Valószínűleg azt, mert úgy érzem, hogy sokat ismétlem önmagam, nem mindig tudok megújulni, illetve nem mindig tudom megütni azt a mércét, amit magamnak felállítok. Lehet, hogy a fáradtság is közbeszól ebben, de természetesen van annyi rutin és tapasztalat, hogy megcsináljam korrektül a munkát, ám szeretném ennél jobban. A fotózást nem hiszem, hogy le lehet tenni 2025-ben, még annak se, aki nem fotós, hiszen a telefonunkkal készítünk képeket akár a nyaraláson vagy egy születésnapon. A színházzal is bajban lennék, mivel ez egy szerelem, a szerelmeihez pedig ragaszkodik az ember.
Érezted-e már a kiégés bármely formáját?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ennyi évvel a hátam mögött néha érzem mindhárom területen, de olyankor mindig megpróbálok másból meríteni, vagy elutazok valahova, ahol egy sort se írok, ahol szinte nem is fotózok, illetve nagyon keveset, a színházat pedig nyilván nem viszem magammal az utazásokra. Van, hogy csak megnézek egy jó filmet, esetleg olvasok valami érdekeset. Akár szakmai füllel és szemmel, hogy mások hogyan csinálják, milyen kérdéseket tesznek fel egy-egy interjúban, podcastban, ezzel is hátha kapok valami inspirációt, motivációt. Ezekből tudok lendületet nyerni a folytatáshoz.
Ki volt az a Szerda Zsófi, aki kislányként még csak álmodozott, és ki ma? Így képzelted el magadat felnőttként?
– Őszintén, nem képzeltem el magamat sehogy. Nem vagyok az a típus, aki már gyerekkorában tudta, mi akar lenni. Nekem korszakaim voltak, és sodródtam az árral. Az egyetemet is úgy választottam, hogy több szakra felvételiztem, és végül, kicsit szülői ráhatással a kommunikáció szakon kötöttem ki. Persze nagyon megszerettem, mert gyerekkoromban is érdekelt az olvasás és írás. Kislányként gyakran elkaptam a fényképezőgépet is. Ha belegondolok, hogy hol látom magamat évekkel később, nem tudnám megmondani. Nem biztos, hogy ugyanott, ahol most, de nem is távol a jelenlegitől. Talán egy kis megújulás kell.
Honnan jött a színházi munka? Sokáig csak kívülállóként voltál jelen ezen a téren.
– Szegeden láttam először a Kosztolányi Dezső Színház Urbi et Orbi előadását, és annyira hatott rám, hogy órákat akartam róla beszélgetni. Majd jött egy lehetőség, hogy dolgozhattam a KDSZ-ben. Inkább irodai munka volt eleinte, ám most rendezőasszisztensként teljesen más. Csodálatos dolog végignézni egy előadás létrejöttét a kezdetektől a bemutatóig. Minden rendezővel más és más a munka.
Mire serkent ez a díj?
– Én eredetileg óbecsei vagyok, de mindig imádtam ezt a várost, és mindig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne Szabadka még jobb kulturális szempontból, hogyan lehetne még többet adni és létrehozni. Ez a díj most olyan, mint amikor egy szörfös elkap egy hullámot. Azt érzem, hogy ki kell találnom most valami újat, valami frisset. Ez az elismerés kinyitotta a fejemben a kreatív fiókokat, és jelenleg ömlik belőle a sok gondolat, ám hogy mi lesz ezekből, még nem tudom, de rajta leszek azon, hogy ne üljek bele ebbe, figyelmeztetem magam, hogy nem szabad most ellustulni.
Vannak-e tervek?
– A Malom Fesztivál itt van a nyakunkon, ahol szervező vagyok, így azzal lesz sok munka, de menni fogok Portugáliába is egy színházi fesztiválra. Szakmai nagy projekt nincs még tervben pillanatnyilag. Nemrég volt két önálló fotókiállításom, így most pihenő időszak jön, a gondolkodós fázis egy következő projekt létrehozásához.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
