A modernitás központi törekvése, a kétpólusú európai civilizáció szellemi talapzatának egypólusúvá való visszanyesése elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy az európai és a tágabb értelemben vett nyugati emberről leválassza vallási oldalát.
A visszanyesés időközben forradalmi módszerré, mintaprogrammá vált, amely számos területen megmutatkozik. A francia forradalom óta ez irányítja a korszak nagy társadalommérnöki projektumait. Már a marxizmust is ez működtette. Ehhez csak annyi kellett, hogy Marx a társadalmat az ellentétes osztályok, azaz két szemben álló pólus harcaként mutassa be, amelyben a végső győzelem, a kommunizmus utópikus korszakának az eljövetele attól várható, hogy az egyik pólus, a munkásosztály világforradalma teljesen eltörli a másik pólust, a burzsoá osztályt. Mi más ez, ha nem az egypólusúvá való visszanyesési törekvésnek 19–20. századi programja?
A várva várt világforradalom elmaradása miatt a magyar Lukács György, az olasz Antonio Gramsci és a frankfurti iskola marxista filozófusai rádöbbentek, hogy a hosszú távú társadalmi változásokat csak a szellemi síkon kivívott győzelemmel lehet megalapozni. Az osztályharc így átterelődött a szellemi síkra azzal a céllal, hogy a haladónak vélt baloldali gondolatok teljesen kiszorítsák a kulturális életből, a médiából és az oktatási intézményekből a jobboldali és konzervatív gondolatokat. Mi más ez, ha nem az egypólusúvá való visszanyesés módszerének az alkalmazása a szellemi hadszíntéren?
A társadalomtudományokban és a filozófiában, de még a politikában is olyan sikeresen lett végrehajtva ez a kiszorítósdi, hogy ma már a nagy többség Nyugaton úgy véli, a jobboldali és konzervatív gondolat túlhaladott és veszélyes. Ezzel nyílt meg az út a haladáshit, a progresszivizmus előtt.
A 20–21. század fordulóján zajló korszakváltást visszatükrözve a progresszivizmus összetettebb formában folytatja a visszanyesés gyakorlatát. A kezdőpont mindig valaminek a fölszabadításáról szól, ez egy késő modernista törekvés. Erre jön ugyanennek a célkitűzésnek a posztmodern változata, amely modernitásellenességénél fogva nem a másik pólus megszüntetésére tör, ehelyett magát a két pólusra való felosztást kérdőjelezi meg. Végezetül a még csak kibontakozóban lévő poszt-posztmodern korban – a hegeli dialektikára emlékeztetve – kialakulhat egyfajta szintézis, amely egybeépíti a késő modernitás és a posztmodernitás törekvését.
Példák alapján jobban érthető. A nemiség ma zajló dekonstrukciójában a kiindulópontot a feminizmus késő modernista irányzatának a jelentkezése volt. Ez amíg a nők tényleges fölszabadítására irányul, addig csak helyeselhető, ám eltúlzott formájában már nemcsak férfi-, hanem nőellenes és családellenes jelenség. Erre jött a két nemre való felosztást megkérdőjelező posztmodern irányzat, a genderforradalom. Végezetül a poszt-posztmodern szintézis visszaállítja a középpontba a radikális feminizmust, beépítve abba a posztmodern genderforradalom „vívmányait is”. A MeToo mozgalomban ez például úgy nyilvánult meg, hogy a radikális feminizmus sokszor jogos férfiellenes vádja kiegészült a férfi és a nő közötti ösztönökön alapuló ősi viszony posztmodern szellemű tagadásával.
Egy másik példa a fehérellenesség lehet Nyugaton. A kiindulás a feketék egyenjogúságért vívott késő modernista küzdelme, amelyet addig csak helyeselni lehet, amíg valóban a faji alapú elnyomás ellen küzd, eltúlzott formájában azonban már átválthat mindenért a fehéreket vádoló fehérellenes rasszizmusba. Erre jött a posztmodern „megoldás” a multikulturalizmus elméletével és gyakorlatával, amelynek a végső célja a fajok és a kultúrák elkeverése. Már körvonalazódik ennek is a poszt-posztmodern szintézise, amely radikális formájában újból életre hívja a fehérellenességet, kiegészítve azt az ideologikus posztmodern mázzal a kultúrák és a fajok összekeverésének a megkérdőjelezhetetlennek tekintett jóságáról. Ezt látjuk visszaköszönni, ha úgy döntünk, megnézünk egy mai történelemhamisító filmet, amely anakronisztikusan fajilag kevertnek mutatja be a régmúlt középkori Európáját. Fogadhatunk rá, hogy ebben a „hitterjesztő” filmben a pozitív szereplők néhány kivétellel mind színes bőrűek, a negatívak pedig kivétel nélkül fehérek lesznek.
Nyitókép: Pixabay
