Hirtelen nem is tudta, mitévő legyen, mesélte a minap a szomszédasszonyom, amikor egyik éjszaka arra lett figyelmes, hogy valamilyen, számára teljesen érthetetlen nyelven karattyol a tévé, miközben a tata – a férje, akit roppant kedvesen csak így emleget évek, sőt talán évtizedek óta – húzza a lóbőrt, próbálja meg felkelteni, ami ilyenkor finoman szólva is igencsak sziszifuszinak tűnő küzdelembe csap át, ráadásul, ha sikerrel is jár, óhatatlanul vitával, veszekedéssel vagy legalábbis mosolyszünettel ér véget, na, jó, nem tartóssal, csak rövid lefolyásúval, köszönhetően annak, hogy reggelre már nem nagyon emlékeznek az ilyen félálomban lezajlott, aprócska összezörrenésekre, pedig a szomszédasszony elmondása szerint a tata – hadd nevezzem most kivételesen én is így, ha másért nem, a könnyebb beazonosíthatóság kedvéért – eléggé éberen alszik, hiszen amikor finoman ki akarja venni a kezéből a kutit – értsd: a tévé távirányítóját –, azonnal felriad, és úgy tesz, mintha mindvégig ébren lett volna, csupán annyit mormol félálomban a fogai között: majdnem megszunnyadtam, majd erőteljesen megmarkolja a távirányítót, nehogy az asszony egy ügyes mozdulattal mégis megfoszthassa tőle, és már folytatja is addigi tevékenységét, azt, ami szerinte nem is valósul meg teljesen, csak majdnem, ám ha valamivel mélyebb ez a bizonyos majdnem megszunnyadás, és az asszonynak mégiscsak sikerül megkaparintania az áhított eszközt, a csatornaváltás vagy inkább csatornaváltási kísérlet újabb fordulópontot jelent, arra ugyanis már szinte egészen biztosan felriad a majdnem megszunnyadásból, kivéve, ha mondjuk, egy icipicit felöntött a garatra, ami azért szerencsére ritkán történik meg, ám ha mégis, akkor olyan mélyen alszik, mint a bunda, sőt olyankor másként is horkol, hangoztatja időről időre a szomszédasszony, akinek személyes tapasztalatok híján kénytelen vagyok hinni, miért is ne tenném, hiszen valótlanságokat azért nem nagyon szokott állítani, legfeljebb olykor-olykor hajlamos túlzásokba esni.
A távirányító megszerzésére irányuló kísérleteit ezúttal siker koronázta, pedig a férje nem volt ittas, legfeljebb fáradt, talán ezért is lépte át a majdnem megszunnyadás képzeletbeli határát, az eszközzel azonban semmit sem tudott kezdeni, hiszen semmilyen gombra nem reagált. Miután nagy nehezen felülkerekedett a kezdeti kétségbeesésén, mintha csak felvillant volna benne a fény, szikraként pattant ki fejéből a megoldás: elemet kell cserélni benne. Akkor jött az újabb nem várt kihívás, az elemkeresés, aminek a folyamatát ezúttal nem taglalnám, főleg nem olyan részletességgel, ahogyan ő tette, hosszasan ecsetelve, miként tette tűvé a házat tartalék elemek után kutatva, nem is vagyok biztos abban, hogy fel tudnám idézni az esemény minden egyes mozzanatát, a lényeg azonban az volt, hogy a távirányító továbbra sem működött. Nem tudom, esetleg látta-e rajtam, hogy kezdek egyre türelmetlenebbé válni, hiszen bár általában jól leplezem, a kétségbeesés bizonyos esetekben akarva-akaratlanul is kiül az arcomra, kiváltképp akkor, ha időre oda kellene érnem valahova, és valaki nem szánt szándékkal ugyan, mégis megakadályoz ebben, mindenesetre szó szót követett, és végül viszonylag gyorsan kiderült, hogy a tata szerencsére mégsem hibbant meg teljesen, hanem szándékosan választott éppen egy iráni tévécsatornát, azon ugyanis élőben tudta követni a Magyarország–Irán kézilabdameccset, és még ha nem is feltétlenül értette, miről beszélnek, azt azért megállapította, hogy bizonyos játékosok nevét, köztük például Albek Annáét meg Faragó Leáét, egészen szépen ejtették, majd viccesen hozzátette, legalábbis a szomszédasszony így mesélte, az meg talán jobb is, hogy mondjuk, Szmolek Apollóniáéval meg a többiekével nem is nagyon próbálkoztak. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, azt is megtudtam, miért kényszerült erre a szokatlan lépésre a szomszédasszony férje, azért, mert elromlott a tévéjük, amit be lehetett ugyan kapcsolni, ám semmilyen csatornát nem lehetett rajta megtalálni, és mivel a szerelő csak napok múltán lett volna hajlandó foglalkozni vele, ahogyan az manapság a mesterek esetében lenni szokott, tisztelet a kivételnek, persze, újba meg azért mégsem akartak azonnal beruházni, pláne nem az ünnepek előtt, amikor egyébként is jócskán megsínyli a családi költségvetés a nagy költekezést, beleértve a vésztartalékokat is, meg aztán annak lehetősége is felmerült, hogy csak valami kisebb baja van, amit aprópénzből meg lehet javítani – na, jó, ebben bizonyára maguk sem hittek igazán, de ahogyan a szomszédasszony szokta mondani, a remény hal meg utoljára, ezért próbáltak optimistán állni a kérdéshez –, így az öreg gondolt egyet, és segítséget kért a szomszéd fiatalembertől, leszögezem, nem tőlem, hanem a másiktól, aki azt tanácsolta neki, hogy kösse össze a készüléket a számítógéppel, és keressen egy olyan oldalt, ahol élőben követheti a mérkőzéseket, ami sikerült is neki, így végül mindenki jól járt, leszámítva talán a szomszédasszonyt, aki számára teljesen érthetetlen, sőt felháborító módon kimaradt az információk körforgásából, így beletelt számára néhány napba, mire sikerült felocsúdnia, és feldolgoznia a történteket, mert azért valljuk be, nem túlzottan gyakran fordul elő vele, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amikor hirtelen azt sem tudja, mitévő legyen.
Nyitókép: Pixabay
