A nőitől való félelem, a rettegés a feminin őserőtől filozófiává érlelhető. Ez a helyzet Arthur Schopenhauerrel, a 19. század legmagányosabb, mindvégig megértés nélkül alkotó és követők nélkül maradó filozófusóriásával. Az életét társ nélkül leélő bölcselő Kant racionalista filozófiáját továbbgondolva bölcseletének központi elemévé tette a vak akaratot, amelyet a női természetben látott meg formát ölteni, talán nem megalapozatlanul. Ez a létezést fenntartó irracionális akarat, amiről ő Hegellel és a többi idealistával vitatkozva tanított, valójában maga a világ felé forduló feminin őserő.
A női őserő félelmetessége nemcsak világot teremteni és elpusztítani képes hatalmában rejlik, hanem irracionalitásában, kiismerhetetlenségében, azaz ésszel való uralhatatlanságában és birtokolhatatlanságában is. A hinduizmusban hitvese, Siva holttetemén táncoló, sötét bőrű, kezében tíz fegyvert tartó, uralhatatlan anyaistennőként ábrázolják a feminin őserő e legfélelmetesebb megnyilatkozását. Egy hindu mítosz szerint egyedül ő, Kali istennő volt képes megölni (a magából az őskáoszból erőt merítő) Raktavíja démont, akinek minden vércseppjéből egy-egy csatára kész ördögi lény kelt életre. A minden létező erőt, elsőként a fizikában sötét energiának nevezett rejtett erőt megtestesítő, sötét bőrű istennő annyira feldühödött a harc során, hogy az egész világot kezdte tűzbe borítani. Ekkor hitvese, Siva, akit itt fehér bőrűként, halotti színűként ábrázolnak, lefeküdt elé, s amikor Kali rálépett, abban a pillanatban elszállt a dühe, és felhagyott a pusztítással.
Az erő (hindu kifejezéssel sakti) és az önmagát önismeréssel birtokló szellem, azaz az inneni és a túli összekötöttségéről szóló mítosz elárulja, hogy mi az egyetlen módja a feminin ősenergia megszelídítésének, magához kötésének: a teljes önuralom, az érinthetetlen vágytalanság, a félelemnélküliség, az önvalót ismerő tudás. Ezeket jeleníti meg Kali hitvese, Siva, aki a mítosz szerint egyedül lehetett képes visszavezetni a féktelen haragjában kaotikus formájába átforduló feminin őserőt a maszkulin ősállapothoz kötődő, világot fenntartó, istenanyai önmagához.
Csakis a feminin őserő és a maszkulin ősállapot összetartozása képes működtetni a létezést, fenntartani a világot a magasabb cél, az egységtudat elérése érdekében. Schopenhauer filozófiája nem e felismerés mentén bontakozott ki, hanem – részben a buddhizmus hatására – a nőgyűlöletéből fakadó világtagadás útján haladt. Anyját, Johanna Schopenhauert, a feminizmus egyik első úttörőjét irányíthatatlan nőként és szeretni képtelen, pusztító anyaként élhette meg. Az anyja okozta fájdalom kísértő árnyéka egész életére rányomta a bélyegét: még a filozófiájára is.
A jungi ősképként bennünk élő feminin őserő, a létfenntartó vak akarat őserejének a fölfedezése vezette bölcseletét a pesszimista látásmód felé. Az értelemmel birtokba vehetetlen dolgok között csak a művészetben megnyilatkozó irracionalitásban tudott pozitív tartalmat látni. A 19. századi, férfiak uralta művészet ösztönzőjének, a művészi teremtőerő hordozójának nem a feminin energiákat tartotta – miként a görögök a női istenalakokként elképzelt múzsákban –, hanem a szerinte csak a férfiakra jellemző emberi zsenialitást. Úgy tartotta, a zsenialitás kiismerhetetlensége nem értelmen kívüli, mint a női irracionalitás, hanem azokon túli megfoghatatlanság: egy felsőbb értelem megszólalása, amely a géniuszban találhatja meg azt a hordozót, aki által kifejeződhet.
Schopenhauer zseni iránti rajongása olyasvalami lehetett, mint a férfi nő iránti rajongása. Az ő szerelme a géniusz volt. A nő miatti ősi félelem hatása alatt írásaiban megfosztotta feminin tartalmától a művészetet is mozgató erószi teremtőerőt azzal, hogy mint művészi zsenialitást átszellemítette, és az egyénbe helyezte át. Ahelyett, hogy alkotásra ösztönző elemi hatású erőnek látta volna, amely erószi egyesítő hatalmába kerítheti a művészt, a férfi alkotó felé női, a női alkotó felé pedig férfi arcával odafordulva. (Az egyesítő ősistenséget, Erószt a görögök androgün természetű lénynek képzelték el.)
Nyitókép: Pixabay
