Múltunk nagy részét elnyeli a felejtés. Többnyire csak általánosságokban emlékszünk hajdani napjainkra, az apró részletek zöme eltűnik a süllyesztőben. Mindennek ellenére vannak pillanatok, amelyek örökre bevésődnek a memóriánkba, évtizedekkel később is pontosan fel tudjuk őket idézni, legyen szó jelentős magánjellegű mozzanatokról vagy akár fontos közéleti eseményekről. Aki átélte, valószínűleg emlékszik arra, mit csinált, amikor 1999. március 24-én a NATO légiereje megkezdte az ország bombázását, hol tartózkodott a miloševići rezsim bukásakor 2000. október 5-én, miként szembesült a New York-i ikertornyok összeomlásával 2001. szeptember 11-én, vagy hogyan értesült a Zoran Đinđić elleni merényletről 2003. március 12-én.
Az említett események sorába tartozik az is, amikor 1980. május 4-én meghalt Josip Broz Tito. Óvodás voltam ekkor. Másnap az óvó nénik mindannyiunkat odaültettek az óvoda legnagyobb helyiségében lévő fekete-fehér televízió elé, amelyben az elhunyt jugoszláv elnökről szóló műsor ment, és mi, magyar kisgyerekek egész nap azt néztük. Már nem tudom feleleveníteni, mennyit értettünk az egészből, mennyit nem. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amikor előző nap bemondták a tévében, hogy Tito meghalt, azt kérdeztem édesapámtól: most akkor megtámadnak bennünket az oroszok? Ez a kérdésfeltevés 45 év után is elevenen él bennem.
Elgondolkodtató, vajon honnan juthatott az adott kérdés az eszébe egy alig hat és fél éves gyereknek. Szellemeskedve mondhatnám azt, hogy már akkortájt élénken foglalkoztatott a politika, ám ha félretesszük ezt a lehetőséget, a legvalószínűbb, hogy a Tito–Sztálin-szakítás több évtizeddel később is oly erősen jelen volt a társadalomban, hogy a közbeszéd és a felnőttek egymás közti kommunikációja révén még a legfiatalabbakat is megfertőzte. Hasonlóan, mint ahogyan a titóizmus szellemisége és Tito személye még évtizedekig kísértette a (poszt)jugoszláv térséget; és a maga módján teszi azt mind a mai napig, gondoljunk csak arra, mekkora figyelmet kapott nemrég a Tito sírjának a Virágházból történő áthelyezésére vonatkozó kezdeményezés.
A kilencvenes évek elején kitört fegyveres összetűzésekben megszűnt „titói Jugoszláviához” az utóbbi közel három és fél évtizedben az utódállamok lakossága különbözőképpen viszonyult. Kezdetben, a „nemzeti ébredés” korszakában hivatalosan gyűlölni kellett, hiszen nagy átverés volt: szocialista önigazgatásával, munkaakcióival, testvériség-egység eszméjével, pionírokra, országjáró stafétára és partizánfilmekre épülő ikonográfiájával egyetemben. Vérben fogant, vérben is kellett vesznie! Ez az az időszak, amikor csaknem fél évszázad után nyíltan szót lehetett ejteni a második világháború végén történt magyarellenes atrocitásokról is.
Újabb évek teltek el, és az egykori JSZSZK a köztudatban valahogy ismét felértékelődött. Nagy szerepet játszott ebben a helyén létrejött államok befejezetlensége és a bennük uralkodó létbizonytalanság. Mert az egykori piros útlevéllel bezzeg mindenhová vízum nélkül lehetett utazni, a jugoszláviai ipar virágzott, jugoszlávnak lenni rangot jelentett, a Jugoszláv Néphadsereg a legerősebbek közé tartozott világviszonylatban, nem utolsósorban a népi mondás szerint „Tito is lopott, ám nekünk is adott, ezek meg mind lopnak, nekünk viszont semmit sem adnak”. Arról nem is beszélve, hogy az ember úgy van megalkotva, hogy jobbára „csak a szépre emlékezünk”.
A jugónosztalgia gyökerét mindenképpen a posztjugoszláv társadalmak zömének a hiányosságaiban kell keresni: elkótyavetyélt állami vagyon, jogfosztott dolgozók, koldusbotra juttatott nyugdíjasok, leromlott egészségügy, rendszerbeli korrupció stb. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek tagjaiban a későbbi állapotok láttán idővel nosztalgia ébredt az egykori, egzisztenciálisan biztonságot jelentő ország iránt, még akkor is, ha nagyon jól tudjuk, az sem volt a földi Kánaán, a fiatalabb nemzedékek „jugónosztalgiáját” pedig valószínűsíthetően egy rendezett és a jelenleginél sokkal igazságosabb társadalom iránti vágy gerjeszti.
Nyitókép: Nagy Magdolna illusztrációja
