Amikor tizenöt évvel ezelőtt Mario Vargas Llosa perui írónak ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, az olvasóközönségnek nem kellett túlságosan megterhelnie magát, hogy kiderítse, ki az új díjazott, miket ír, és melyek a legismertebb művei, hiszen ezúttal egy már évtizedek óta világszerte népszerű alkotót tüntettek ki a legnagyobb presztízsű irodalmi díjjal. Mondhatni: 2010-ben találkozott egymással a svéd akadémia és az olvasók ízlése.
A vasárnap 89 éves korában elhunyt Llosa óriási életművet hagyott maga után, amiről a héten sokat olvashattunk a sajtóban. Nem véletlenül, hiszen az általános megítélés szerint „a latin-amerikai irodalom aranykorszakának utolsó nagy képviselője” távozott tőlünk. Vargas Llosa írói jelentőségét a magyar olvasónak nem kell külön ismertetni, az ötvenet is meghaladó művei közül több mint kéttucatnyi könyve magyarul is megjelent.
Az indoklás szerint Llosa a „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” érdemelte ki anno az irodalmi Nobel-díjat. Ez a magatartás nemcsak az írót, hanem az embert is jellemezte. Néhány éve olvastam szerb nyelvű fordításban az eredetileg 2017-ben megjelent Beszélgetések Princetonban (Conversación en Princeton) című kötetet, amely Llosa és Rubén Gallo az alatt az idő alatt folytatott beszélgetéseit tartalmazza, amíg a perui író három szemeszteren át az amerikai egyetem vendég előadója volt.
A könyvből sok mindent megtudhatunk arról, hogyan látta Llosa az irodalom és a média világát, milyennek ítéli meg az újságírás és az irodalom viszonyát, több regényét is kielemezik, a műben tárgyalt témák kapcsán többek között olyan kérdéseket érintve, mint amilyenek a hatalomgyakorlás eszközei, az autoriter rendszerek ismérvei, a laikus vallásokként működő ideológiák természete, szóba kerülnek továbbá a diktatúra és a demokrácia jellegzetességei, az egyén felelőssége a demokratikus értékek megőrzése tekintetében, amelyek során a perui író részéről számos éleslátó megállapítás hangzik el, mint amilyen a következő: „A diktatúra igazolása mindig a rend nevében, a béke nevében történik.”
Llosa munkássága nagymértékben elválaszthatatlan a Latin-Amerika egyes részeit megrendítő erőszaktól és instabilitástól, a régió a huszadik század második felében forradalmak és katonai diktatúrák egész során esett át. Műveiben a szerző nemegyszer teljesen lecsupaszította és a maguk valójában állította elénk a tekintélyuralmi rendszereket, a katonai juntákat, a megfélemlítést, az ököljogot és a kolonializmust.
Az egyik beszélgetésben a következőképpen emlékezik vissza a perui diktatúrára: „Az újságírás volt az egyik legfőbb eszköz a kormány kezében a valóság manipulálására, arra, hogy elhitesse velünk, tökéletes világban élünk. Az újságírás lényegében egy társadalom szabadságszintjének a fokmérője: szükségünk van a kritikához való jogra, arra a szabad kifejezésmódra, amit az igazi újságírás nyújt, ahhoz, hogy egy társadalom valóban demokratikus legyen.”
Az újságíráshoz az alábbi meglátása is szorosan kötődik: „Amikor eltűnik a szólásszabadság, az összes többi szabadságjog veszélybe kerül. Ez a hatalomnak fegyvert biztosít ahhoz, hogy elhallgattassa a kritikát és kierőszakolja a kívánatos viselkedésmódot. Az egyetlen védelem, amivel a társadalom rendelkezik a hatalommal való visszaéléssel szemben, csakis a szólásszabadság. Ez a szabadság az egyetlen biztosíték a többi szabadságjog meglétére egy társadalmon belül.”
Tudatában volt annak, hogy a megszerzett vívmányok nem örök érvényűek, hanem nap mint nap meg kell küzdeni megőrzésükért. Arra figyelmeztetett, hogy „tisztában kell lennünk azzal, hogy a szabadságjogok még a legfelvilágosultabb országokban is mindig törékeny alkotások, és teljesen tőlünk függ, mennyire vigyázunk arra, nehogy darabjaira hulljanak a válság pillanatában”. Mint mondta: „a cenzúra minden diktatúra, valamennyi totalitarista rezsim kezdetét jelenti, mert a kritikai szellem eltűnéséhez vezet”.
Llosa az irodalomra nem szórakoztatásként tekintett. Meggyőződéssel vallotta, hogy „a demokrácia működéséhez elengedhetetlen kritikai szellem kialakulása és gyarapodása sokkal inkább köszönhető az irodalomnak, mint bármely más szellemi diszciplínának”. Úgy tartotta, az író hozzájárulhat ahhoz, hogy egy társadalmon belül több igazság és kevesebb hazugság legyen. Az egyén ellenállását tükröző intellektuális magatartás jellemezte írói és emberi pályáját.
Nyitókép: AP via Beta
