2024. június 13., csütörtök

A csillagokról

Hamarosan eljön az év azon időszaka, amikor éjszakánként minden további kellemetlenség nélkül ki lehet feküdni egy takaróra a csillagos ég alá. Ebből a várakozó alapállásból közelítenék meg egy szót, ami fájóan ritkán hangzik el manapság, egy magatartásformát, ami égetően hiányzik hétköznapi világunkból: ez a csodálkozás.

Talán nincs elementárisabb csodálkozás annál, mint amikor az ember a csillagos égre mered. Így volt ez évezredekkel ezelőtt, amikor például a Stonehenge készítői munkálkodtak, és így van ez napjainkban is, annak ellenére, hogy a csillagászok mára az univerzumról minden korábbinál több tudást halmoztak fel, működésének szabályait hatalmas mértékben feltérképezték, és egyre gyorsabban térképezik tovább napról napra. A lényeg mégsem változott: elámulunk, ha a csillagokkal teleszórt égboltra emeljük tekintetünket.

A csodálkozás tárgya a hihetetlen, az elképzelhetetlen, a megvalósulhatatlan megvalósulása, a beteljesült lehetetlenség, vagyis a csoda. És van nagyobb csoda annál, ami a csillagok látványa, illetve amit jelent egyszerre konkrét és jelképes értelemben: van nagyobb csoda az univerzumnál? A semmiből keletkezett mindenségnél? Van nagyobb csoda annál, hogy a „nincs”-ből „van” jött létre, „van”, aminek mi is részei vagyunk?

Mérhetetlenül gazdag lelkében, aki rendszeresen rácsodálkozik a csillagos égboltra, mert ő a mindenség csodájának állandó ámulatában él. Örökösen emlékezteti magát arra a misztériumra, amit nem megfejteni kell, hanem minden felfoghatatlanságával együtt befogadni – épp azáltal, hogy elménk képtelen befogadni. Járja át lényünket a csillagos égbolt felfoghatatlansága. Hiszen hiába ismerjük immár egyre pontosabban a galaxisok, fekete lyukak, csillagködök, exobolygók, szupernóvák, üstökösök, csillagok és az összes többi égitest, jelenség életét, történetét, sőt jövőjét is, a csodálkozás mit sem veszít erejéből.

Mert ennek a csodálkozásnak a fókuszában ugyanaz az élmény található, mint ami a másik fő csodálkozási alaphelyzetnek a fókuszában is áll: semmiből valami lettem, senkiből ember lettem, csoda történt, itt vagyok. Nem tudom, honnan jöttem, amikor megszülettem, mint ahogyan nem tudom, honnan keletkezett a mindenség, amibe jöttem. Nem tudom, hova megyek, ha meghalok, mint ahogyan nem tudom, mi lesz a mindenséggel, ha vége lesz. De egyáltalán: meghalok, ha meghalok? Vége lesz a mindenségnek, ha vége lesz? Van egyáltalán kezdet és vég? Csak nekem van kezdetem és végem, a mindenségnek nincs? Vagy a mindenségnek van kezdete és vége, de nekem nincs? Vagy mindketten véges létezők vagyunk? Esetleg mindketten végtelenek vagyunk, és örökké létezni fogunk?

A legkisebb és a legnagyobb egység találkozik, amikor valaki a csillagos égboltra néz. A legkisebb, aminek tudata van, és a legnagyobb, ami öntudatlan, pusztán saját fizikai törvényszerűségeinek engedelmeskedve létezik. Történik. Van.

Él? Sőt, talán még van tudata is? És megfordítva, nekünk sajátunk-e az a tudat, amit annak nevezünk, és amit szellemünknek, lelkünknek, elménknek is hívhatunk? Vajon saját önmagunkra ismerésünk valódi, vagy csak illúzió? És vajon tud magáról az univerzum? Hiszen nem foghatjuk fel működését, honnan is tehetnénk. Arrogancia ilyen apró, jelentéktelen pozícióból bárminemű tudást tulajdonítani magunknak. Tudás! Micsoda arrogancia! A hullócsillagként elégő porszem tudja, milyen óriásbolygónak lenni.

És ha a természet azon törvényszerűségét figyeljük, amit a „cseppben a tenger” tanít, vagyis hogy a legkisebb részletben is ott a teljes egész lényege, akkor szinte beleszédülünk az elénk táruló gondolatlehetőségekbe. Ha a mindenséggel azonos módon működünk, akkor a törvény fordítva is igaz, a mindenség azonos módon működik, mint mi.

Aki a csillagos égboltra néz, magába néz. Aki a csillagos égboltra néz, ugyanazokat a kérdéseket teheti fel, mint amiket magának tesz fel. Végső válaszokat sohasem kaphat, de képzelete birodalmának kapuja kinyílhat, elámulhat a távlatokon, és rácsodálkozhat a mindent mozgató titokra.

Nyitókép: Pixabay