2024. június 16., vasárnap

Istenre hivatkozva

A hitbéli meggyőződés szélsőséges megnyilvánulási formája a mások ellen irányuló erőszakos vallási fanatizmus, amely minden esetben a vallási tanítások eltorzításával igyekszik tetteit igazolni. A vakbuzgóság valamennyi valláson belül megtalálható, tény azonban, hogy 2001. szeptember 11-e óta a jelenség kapcsán elsősorban a mohamedán tanokat szélsőségesen értelmező radikális iszlamisták jutnak eszünkbe. Nem minden ok nélkül, hiszen képviselőik terrorista és egyéb akcióik során az elvakult hitet politikai eszközként használva, képesek jelentős károkat okozni.

Az Indiában, muszlim családban született Salman Rushdie korunk egyik legnagyobb mesélője. Írótársai zömével ellentétben azonban neki az élete is legalább ugyanannyira izgalmas, mint a művei. Az 1988-ban megjelent A sátáni versek című regénye óriási felháborodást váltott ki az iszlám világban, különösen azt követően, hogy 1989. február 14-én Homeini ajatollah, Irán vezetője kirótta a fatvát a szerzőre és mindenki másra, aki részt vett a mű kiadásában, „mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való”. Ezzel a cselekedetével Homeini gyakorlatilag kimondta a halálos ítéletet, és minden hívő muszlimot felszólított az író és a könyv megjelentetésében részt vevők meggyilkolására. Sajnos egyeseket közülük utol is ért a végzet: a regény japán fordítóját halálra késelték, az olaszt megverték és megszúrták, a mű norvég kiadójára pedig a háza előtt rálőttek.

Maga Rushdie 13 évig élt álnéven a brit állam szoros fegyveres védelme alatt. Ezt követően döntött úgy, hogy feladja a bujdosó életmódot, és visszatér a nyilvánosságba. New Yorkba költözött, és azzal foglalkozott, amihez a legjobban ért: írt és irodalmi rendezvényeken vett részt. Tette ezt töretlenül húsz éven át. 2022. augusztus 12-én éppen a politikai okokból üldözött írókról készült beszédet tartani, arról, mennyire fontos az írók védelme, amikor egy ifjú vallási fanatikus képében a harminchárom évvel korábban kimondott fatva lesújtott rá. A fiatalember felrohant a színpadra, ahol Rushdie ült, és huszonhét másodperc leforgása alatt tizenötször döfte a kését belé. Az írónak szúrás érte a karját, a nyakát, a mellkasát és a szemét, és csak csodával határos módon maradt életben. Sajnos a jobb szemére megvakult, és egyéb maradandó sérüléseket is szenvedett.

Közel két évvel a traumatikus esemény után idén áprilisban jelent meg Salman Rushdie Kés – Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után című kötete, amely Greskovits Endre fordításában és a Helikon kiadó gondozásában már magyarul is olvasható. Legtöbb művével ellentétben a szerző ezúttal nem a mesék világába kalauzol bennünket, hanem memoárjában a késes támadást és az azt követő másfél évig tartó testi-lelki felépülés időszakát dolgozza fel. Az orvosi kezelések részletes leírásával párhuzamosan folyamatosan a támadóján töpreng, megkísérelve megérteni annak motivációit. Annál is inkább, mert az illető aligha tájékozódott az emberről, akit megkísérelt megölni. Saját bevallása szerint alig két oldalt olvasott Rushdie műveiből, ezenfelül megnézett néhány YouTube-videót róla.

A kötet számomra legizgalmasabb fejezetében a szerző képzeletbeli hitvitát folytat támadójával. „Csak huszonnégy éves volt. Maga előtt az egész élet. Miért állt készen rá, hogy tönkreteszi? A maga életét. Nem az enyémet. A magáét.” Az írói fantáziában a fiú Istenre hivatkozik, és azt feleli, azért állt készen a tettre, mert Istent szolgálta, mire amaz nyomban visszakérdez, biztos abban, hogy „ez olyasvalami, amire Isten kérte”. Ez már Rushdie terepe: a gondolatok és a szavak birodalma. Itt ő irányít. Ha kell: provokál. Sose tévesszük azonban szem elől, hogy csak egy feje tetejére állított értékrend hamis narratívája szerint lehet az a bűnös, aki rámutat az erőszakoskodó viselkedésére, és nem az, aki erőszakosan cselekszik. Ahogyan az író fogalmaz: „A nyelv is kés. Fel tudja vágni a világot, és feltárja értelmét, belső működését, titkait, igazságait. Át tud hatolni egyik valóságból a másikba. Felhívja a figyelmet az üres dumára, kinyitja az emberek szemét, szépséget teremt. A nyelv az én késem.”

Nyitókép: Pixabay